2010. augusztus 28., szombat

230dik bejegyzés

A hét tele volt szenvedéssel, eddig át nem élt érzésekkel, megkönnyebbüléssel, aztán izgalmakkal, sok történéssel.
Haladok a történéssel.
Papám már jó ideje beteg. Márciustól kezdődött nála egy betegség, a kórházból haza küldték, majd ismét kórház ismét haza.
Tudtuk, hogy ez egy súlyos, nehéz betegség lesz és ha papival vagyunk, ezek az utolsó hónapok, órák amíg együtt lehetünk.
A halál persze nem válogat. Te is ki olvasol, vagy az ki nem olvas, őt is utoléri bármikor, csendesen kimarkolja belőlünk az életet, kinek így kinek úgy.
Hétfőn este hat és hét óra között fél tájban Papi már nem küzdött. Levegővétele egyre lassabb és lassabb lett. Hol mélyeket, hol pedig egészen kicsiket lélegezett.
Háromnegyed hét előtt, Papi elköltözött a mennyországban, hogy találkozhasson a szüleivel, a testvéreivel, és azokkal, akik számára fontosak voltak itt a földön és már ők felköltöztek oda, ott ahol nincs idő, s egy szívdobbanás egy pillanat.
A betegsége ideje alatt összekovácsolta a családot és most nincs.
Ahogy Papi felköltözött, eddig ismeretlen érzések törték fel a szív és lélek bugyrait bennem.
Ahogy csendben feküdt az ágyán, olyan volt, mintha aludna, az agyam ezt mondta, „csak alszik Papi”.
Sírtunk, de közben tudtuk, hogy Papi már jó helyen van és vigyáz ránk. Fáj, hogy elmentél Papi.
Nem is tudom melyik nap köszöntem el tőle. Észrevett kék szemeivel, tudta, hogy én vagyok a legfiatalabb unokája.
Átöleltem sovány erőtlen testét, tartottam magamat előtte, hogy ne sírjak, próbáltam, de nagyon nehéz volt.
Amikor Papi felköltözött, azon az éjjelen nem aludtam semmit.
Végig Papival töltött idők jutottak az eszembe. Amikor kissrácként elvitt a hegyre a biciklije csomagtartóján, vagy amikor misére mentünk és a leghátsó padsorban hallgattuk a papot, az orgona szót, amely ha Ő nem ismertet meg velem, akkor nem kezdek el zongorázni tanulni, aztán a zongora elhagyása után előtérbe került az a hangszer amelyen mindig is játszani akartam : az orgona, amely nagy hatással van rám.
A történetek ide-oda jártak a fejembe, közben tudtam, hogy Papi már tudja, hogy milyen ott fent és ez örömmel töltött el, hogy boldog és nem szenved többet.

Kedden dél körül megszólalt a lélekharang. Ez a harangszó Papiért szól, a legkisebb harang a szív dobbanásra zúg, kétszeri megszakítása jelzi, hogy elvesztettük. Aztán a lélekharang megszólalása után, az összes harang ereje teljében öt percet zúg, s majd minden további órában megszólal, Papiért.
A harangzúgás ide-oda cikázott a faluba.

Szerdán eltemettük Papit. A temetési misén, ahogy négyszer elmondták a nevét, jelen volt. Neki szólt az orgona és az ének, a harangok.
A temetőben a koporsója előtt állva, az élet szomorú és örömteli pillanatai jutottak az eszembe a potyogó könnyek társaságában, ahogy arcomról ölelve zuhantak a mélybe.
Sok ember eljött elbúcsúzni utoljára Papitól.

Feketébe öltözött a szív.

Papit, utolsó útjára kísértük.

A koporsó mellett álltunk, Papi szemben állt velünk, Ő látott minekt, mi viszont Őt nem. Figyelt minket, majd mindenkihez odament megcirógatta a feje búbján újra utoljára: a lányának, a fiának, a feleségének, és a négy unokájának, majd felköltözött a Mennyországba, hogy találkozzon azokkal akikkel régen találkozott már és várják Őt.
Ezen a szerdán más volt a naplemente, más volt a felhők kuszasága az égen, más volt a szél illata, más volt a szél íze, más volt a szél szorítása, más volt a szél színe.
Ezen a pár napon, más volt minden.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

3 megjegyzés:

Lola írta...

Ők már a múltba vesztek

Cél nélkül hagytál, árván, Istenem!
S nekem most itt, a múltnál kell térdelnem.
Siratnom csak a múltam lehet, de azt szívből, igazán...
Ahogy régen tették nagyapáink a hegedű szaván.

Ők még tudták, mi az élet, tisztelték is igazán,
Mosoly csüngött mindig is nagyszüleim ajakán.
Ők még tudtak szívből sírni, bánkódni a sors jaján
De nem riadtak semmitől sem, csüngtek Isten szaván.

És mégis itt hagytak engem, cél nélkül, hallgatag,
S sírjaik közt könnyeim közt kérdőn ballagok.
Bár zengne égre száz mesét még mosolyuk dallama,
Hogy megértésre, becsületre tanítson nagyapám halk szava.

Csend csak mit hallok, morajló csend.
Nem mesélnek már, csend van odalent,
S míg szívem hiába várja szavaik írját,
Könnyeim öntözik a lelkeik útját.

Ördög Attila

Lola írta...

Ők már a múltba vesztek

Cél nélkül hagytál, árván, Istenem!
S nekem most itt, a múltnál kell térdelnem.
Siratnom csak a múltam lehet, de azt szívből, igazán...
Ahogy régen tették nagyapáink a hegedű szaván.

Ők még tudták, mi az élet, tisztelték is igazán,
Mosoly csüngött mindig is nagyszüleim ajakán.
Ők még tudtak szívből sírni, bánkódni a sors jaján
De nem riadtak semmitől sem, csüngtek Isten szaván.

És mégis itt hagytak engem, cél nélkül, hallgatag,
S sírjaik közt könnyeim közt kérdőn ballagok.
Bár zengne égre száz mesét még mosolyuk dallama,
Hogy megértésre, becsületre tanítson nagyapám halk szava.

Csend csak mit hallok, morajló csend.
Nem mesélnek már, csend van odalent,
S míg szívem hiába várja szavaik írját,
Könnyeim öntözik a lelkeik útját.

Ördög Attila

♫♪☻Sika☻♫♪ írta...

:(