a vágyak nélküli meztelen magány

Kértem, hogy legyen. Legyen egy édes októberem. Aztán utaztam, szinte el is felejtettem, hogy jönni fog.

Október második napján, szombaton, délután megérkezett. Nem tudtam, hogy délután fog, sem, azt, hogy október másidik napján, sem azt, hogy ehhez utaznom kell.

Hangtalanul, és minden nélkül jött.

A felismerése, azonnal belém nyilallt.

Egy esküvői misén ültem a leghátsó sorban. Nyakamban a fényképezőgépem.

Fogalmam sincs, hogy ki házasodik, sem azt, hogy ki a násznép.

A történések, csak úgy jöttek. Nem volt forgatókönyv, semmi.

Ahogy jött, úgy jött.

A lehetetlen.

Ahogy néztem a tömeget, ami szűk tömeg volt. Nah, akkor jött Édes Október. Előttem ült. Észrevettem. A haja olyan szépen be volt fonva. Ott ültem, miközben teljes mértékben tudtam, hogy ott van Októberem.

Fényképeztem, csak úgy, hogy teljen az idő. Beleolvadtam a valamiben.

A mise végén, a tömeggel a templom előtti kis térre igyekeztünk. Aztán valahogy a tömeg megállt. Percekre. A lány előttem állt. Haját kibontotta. Akkor volt, az, mint a filmekben oly sokszor, hogy belassul a kép, és minden megáll. Lassítva látod a lányt. Ó te jó ég. Itt áll előttem. Mellette az apja, az apja mellett az anyja. Kedvem lett volna megszólítani. Kedvem lett volna átölelni. Ismeretlenül.

Csodálatos volt.

Tudtam, hogy ő az, Édes Október. Eközben nem csináltam semmit.  

Haza úton mosolyogva jöttem. Ekkor még nem tudtam, hogy másnap reggelre mekkora űr lesz bennem és csalódottság, hogy nem csináltam semmit.

Hagytam, hogy kisétáljon az ajtón. Még bámultam pár percig. Aztán én is elsétáltam. Ott hagytam. Ott hagytuk egymást.

Ma egész nap rá gondolok. Tudom, hogy létezik valahol, és tudom, hogy ő lett volna az Édes Októberem.

Bár csak újra látnám.

Bár tudnám, hogy ki ő!