2011. január 30., vasárnap
2011. január 25., kedd
A hétfő és szerda közötti nap
Felhős borús az idő, akár az életem, sőt szürke is. Már megszokásból élem túl a napokat. Valahogy így- úgy. Aldo Ciccolini-t hallgatok. Olaszos neve ellenére is olasz és valahogy francia is. Nem mentem bele az élettörténetébe. A lényeg, hogy zongorista. Az általam nézett felvételeken - öreg korába is- úgy játszik mint egy zseni. Persze az is.
Bár én is így tudnék fordul meg a fejemben a dolog. Valahogy mindig más képességeire figyelünk fel nem igaz? És akarjuk talán makacsul, vagy talán csak álmodozón azt a képességet, tehetséget, azt a valamiben való pozitív dolgot. Bennünk is van, ezzel hitegetjük egymást mi emberek, hogy mindenki megtalálja a szerelmet, és azt amiben a legjobb, vagy jó, vagy átlagos, egy a lényeg, hogy simán – néha persze az élet megmutatja -, hogy korántsem simán történik az élet.
Talán létezik az a „te engemet én tégedet???” jaj virágom virágom.
Nah mindegy.
A szemközti házak gomolygó kéményfüstje északra halad, déli szél fúj, déli szél, hozta a pár mm-es havat, és a hideget. A szürkeséget?
Tegnap, emlékszem sütött a nap. Kocsival fent voltam a hegyen úgy 400 m magasan, ültem egy padon, úgy vagy más fél órát. Beszéltem hangosan, csak úgy, mert állítólag az angyalok így hallanak minket. Nem tudom, csak néha hiszek ezekben a megmagyarázhatatlan dolgokban, abban a pillanatban azaz tegnap ott a padon a csípős szeles napsütéses időben, azt akartam, hogy meghalljanak végre, és valami rávitt, hogy nekem most erre van szükségem. Beszéltem beszéltem, aztán a közeli kápolna harangjai megszólaltak. Ekkor persze tudtam, hogy azért mert dél van, de először azt gondoltam hogy ez egy jel, hogy jól van, megbeszéltük a dolgokat rajta vannak az ügyön 100%-ig. Aztán persze csak dél volt. Vagy rajta vannak az ügyön és ez egy jel?
Ideje lenne megfékezni.
Kicsit fáztam is már a padon. Elküldtem gyorsan pár emailt, hogy mennyire szar nekem. Dél felé fordultam a kocsival a parkolóban, ahol magányosan várakoztam, hogy több napsütés zuhanjon be a kocsi szélvédőjén keresztül. Lehunyt szemmel napoztam, s közben a rádióból valami cseh vagy szlovák klasszikus zenecsatornát talált kereső, ezt az egyet. Valahogy összhangban volt minden ott és akkor.
Eredetileg ebben az időben egy másik helyen kellett volna lennem, ha szépen terelem az életemet, de valahogy nem sikerült, és így, a hegyen, a parkolóban napoztam.
Teljes értelmetlenség.
Egyre szürkébbek lesznek a felhők. Ne már. Megpróbálom photoshoppolni, várj, rakok rá egy kis narancssárgát, és pirosat az ég aljára. Hiszen valahonnan mindig kikandikál a nap sugara, akármilyen az idő. Legalábbis itt a határban lévő erdő fáinak koronája tetején. Csináljuk így. Használjunk több színt. Húzzuk fel a színeket. Nem vagyok benne biztos, hogy történni fog valami, de mindennap van egy Isteni pillanat, amely betölti a szívünket. Legyen ez a mai naplemente forró kávéval a kezünkben. Figyelni fogom az árnyékok megszüntethetetlen játékát, amíg tart a fény.
És ne felejtsd el, hogy „Minden őrült azt hiszi magáról, hogy normális.”
Aldo Ciccolini :
2011. január 24., hétfő
10.58
"szerelem egy drog. Hatása különleges és - valljuk be - jó, de az elvonási tünetekbe többen halnak bele, mint a heroinéba. Márpedig ha a te "szerelem-dealered" úgy dönt nem szállít neked tovább, nem könnyű másikat találnod. A szerelem több életet és karriert döntött már romba, mint a világ összes drogja együttvéve.
Éppen ezért gondolom úgy, hogy nem az a legfontosabb, hogy straight edge-ként távol tartsam magam a drogoktól és az alkoholtól, hanem a legfontosabb az, hogy ezt a "drogot" száműzzem az éltemből.
Egyébként is. A szerelem minden ember világnézetét lerombolja, átformálja, márpedig egy férfi világnézetének stabilnak kell lennie. Ez mindennél fontosabb.
A logikus döntés, a választás alapján való szeretet, hűség megengedett, sőt, jó, de a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen szerelem káros."
"nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. bátorság, csaknem hősiesség. a legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni,mert gyáva és hiú, fél a bukástól. szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle..."
Éppen ezért gondolom úgy, hogy nem az a legfontosabb, hogy straight edge-ként távol tartsam magam a drogoktól és az alkoholtól, hanem a legfontosabb az, hogy ezt a "drogot" száműzzem az éltemből.
Egyébként is. A szerelem minden ember világnézetét lerombolja, átformálja, márpedig egy férfi világnézetének stabilnak kell lennie. Ez mindennél fontosabb.
A logikus döntés, a választás alapján való szeretet, hűség megengedett, sőt, jó, de a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen szerelem káros."
"nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. bátorság, csaknem hősiesség. a legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni,mert gyáva és hiú, fél a bukástól. szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle..."
2011. január 21., péntek
A dél első perce
Ez a videó egy fotós-ról szól, aki New York utcáin fotózgat, különleges öltözetű embereket fotóz, aztán megy divatbemutatókra, figyeli a pillanatot, hogy el tudja kapni.
Hol Firenzében jár, hol Milánóban, hol Párizsban, hol pedig csak egyszerűen lesétál az utcára, és a kamera mögé bújva alkot.
Mindennap bele kell szeretnie abba amit, csinál.
Persze xxx éves előtte bizonyára teljesített. Több mint 70 ezer látogatója van a blogjának naponta, ami egy szép szám.
Két napja csináltam egy képet, ami igazán tetszik, különlegesnek érzem, de…
Aztán néha úgy érzem, hogy magasra raktam a lécet, de másnap vagy máskor sikerül átlépnem szerencsére. Ez a fejlődés, vagy valami hasonló nem?
Nem fogadták el a szakdolgozatomat, így ha esetleg valaki tud számomra valami melót az szóljon. Csinálhatok fotókat is, igaz máshoz nem is értek.
Egyik ismerősöm mondott egy okos dolgot, hogy a képeimet állíttassam ki kávézókba, kávéházakban.
De nincsenek kapcsolataim se. És a képek nem biztos, hogy másnak is…
/fészbúkon írhattok ha valami van…esetleg. köszi
Lassan 22 leszek. :(
http://www.youtube.com/watch?v=xCPXL8UoCE4&feature=player_embedded
Lassan 22 leszek. :(
http://www.youtube.com/watch?v=xCPXL8UoCE4&feature=player_embedded
Ha szeretlek...
"Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten..."m.p.
Szeretek. Nincs ha...és ne hagyd, hogy a semmibe tegyem E. !!!
őszinte üldöződ:
andrea piovanni
2011. január 19., szerda
Elfogadhatatlan
Kerülöm a tekinteteket. Kerülök mindent. Tegnap hülyét csináltam magamból, de mennem kellett. Sosem értem, hogy miért és hova. Sajnálom, hogy nem voltál otthon, és azt is, hogy nem szóltam időben.
Köd előttem, köd mögöttem. Az éjszaka autóztam, talán utoljára húztam magamra a szabadság szemerkélő esőfelhőjét, a holdat, a csillagokat.
Eddig sem tudtam, hogy mi lesz velem, mert talán nem is figyeltem magamra, igaz, kicsit sem figyeltem, de azt hittem, hogy HA…
HA egyszer majd csak rápillantok könnyű lesz minden.
Könnyebb. Könnyebb mint most. Most nincs semmi, semmi fix.
A légvár tartógerendái most én vagyok, örökké nem tudom tartani…
Találkoztam apámmal két napja. A szokásos bringa túrán voltam. Annyira mondogattam az elindulásnál, hogy csak ne találkozzak vele, kérlek Istenem csak ne. És persze a vonzás törvénye szerint, amit nagyon nagyon nem akarunk, nah az úgy lesz.
Szépen bevonzottam. Mi történt? Mi történhetett volna?
Most talán mindenki erre kíváncsi. Persze azt nem tudják vagy csak kevesen, hogy ő nekem nincs, de valahogy mégis. Nem a vasárnapi apuka, annál teljesen rosszabb. Aztán akkor is ugyan ilyen idő volt. Kattogott az agyam, hogy mégis mit hoz majd az élet, és próbáltam valahogy tervezni, vagy valamit… tényleg valami pozitívat találni, kutatni. Amiben jó vagyok, de nem eléggé és teljesen elbizonytalanodtam. Képek, csak ne mozogjatok. Vagy az írás állandó változása, tele klisékkel, (Olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész). Amelyet már rengetegszer megkaptam. Én csupán azt írom le, ami velem történik, és amit oda képzelek. Nem vagyok profi, egy egyszerű gyerek vagyok, vágyakkal teli. De most már talán azokkal sem. Nem akarok semmit, és senkit.
Valahogy így fejezem ki magamat klisékkel együtt, ez vagyok. Kevés irodalmi tudás és könyv van mögöttem. Én nem falom a könyveket, mint más.
Szóval, hogy ne kalandozzak el. Két napja találkoztunk, és elbringáztunk egymás mellett. Köszönve egy sziá-t. Aztán ennyi. Persze most mindenki mondhatja magában, hogy én miért lovagolok ezen, másnak se volt, stb.
Nekem van, de még sincs. És a helyzet nem olyan, mint az egyik ismerősömnél.
Neki tök jó. Itt jön be az, hogy a.p. „művész nevű” ember éld az életedet, és ne legyél irigy máséra. Se más boldogságára. Talán van olyan, aki reggel felkel, és kávéja mellett megnézi a blogomat, ahogy én régen tettem, közel másfél évig. A nap csúcspontja a blog volt. A leírt történet vagy élettörténet elolvasása után, dolgozott bennem, adott valami pluszt. Néha megnéztem két óránként, hogy mégis le ne maradjak semmiről. Bizonyára akad egy ember, aki így tesz velem is. Remélem… van? ? ?
A tegnapi ködben, pedig olyannyira elvesztettem a lelkemet, hogy még ma sem tértem magamhoz. Nem tudom, miért hitetem el magammal azokat a dolgokat amelyek egyáltalán nincsenek, vagyis lehettek volna, de türelmetlenségem, és az a fajta érzéshullám amin nem tudok uralkodni, ezt hozza ki belőlem, hogy minden emberi kapcsolatot, amely én és egy lány közt alakul ki, úgy szépen gyorsan, a lehető leggyorsabban elrontok. Most csúnyább szóval is ki tudtam volna fejezni magamat. Aztán a ködben, minden lámpát felkapcsoltam a kocsin ami létezik, de így sem láttam 10 m-nél többet. Elütött őz az út szélén, autók karambolja, mentőautó szirénázva repesztett el mellettem. Én meg követtem, amilyen gyorsan csak tudtam, mert egy mentő utat tör. Így haladtam J-helyről Sz-helyre.
Valahol azon a környéken hagytam a lelkemet ahol láttam az őzet. Jó lett volna, ha engem is elütnek...Most most kellene valami, ami kedvre derít. Utazás. El, földkörül kétszer, aztán ráadásnak mégegyszer.
„Ami kívül van, azt nehezebb megváltoztatni, mint ami belül van.”
2011. január 18., kedd
301
Két napja köd, párolgunk. Ma is mint már sokszor dél körül, egy meghatározott úton bringázom egy fél órát, de valahogy mindennap más. Nem tudom mitől. Néhány ismerős embernek köszönök egy „jó napot” ők vissza, ami duplán jól esik, mintha tényleg ismerném.
A temető előtt rengeteg autó, valakit most temettek.
A hegyet tetőt nem lehet látni sehonnan, még a legközelebbi útról sem.
Itthon vannak az osztrákok a sárga házba, amelyről sokszor írtam.
Épp bringázás közben láttam a hegyen egy akkora házat, amibe bőségesen elférne egy három gyerekes család, és nekik ez csak a pince.
De volt tetőtér, amire én mindig vágytam kisebb koromba, igaz most is. Olyan jó érzés lehet ki bámulni onnan, mert magasabban vagy, messzebbre ellátsz, persze ha szép az idő, de most a ködöt is lehet bámulni. Ha esik az eső, meg nézni, ahogy az ablakon pereg le az eső, nyáron, vagy amikor tiszta az ég kinyitni, és nézni a tetőről a hullócsillagokat, egy elvont zene mellett. Elszíni egy cigit, elgondolkozni az élet értelmén, vagy megkeresni, kutatni, hogy mégis mi lehet az. Gondolkodni, és elengedni az elveszett érzéseket. Észrevenni, hogy az, amit keresünk, lehet, hogy ott van a közelünkbe, mert Isten mindig küld egy embert, akire szükségünk van, de nem biztos, hogy észrevesszük, nem biztos, hogy érezzük.
Talán nem látjuk a ködtől, mert nem lépünk közelebb.
„A Fény Harcosa nem fél megkönnyezni régi sebeket, sem örülni az új felfedezéseknek. Amikor érzi, hogy elérkezett az idő, otthagy mindent, és elindul a kalandja után, amelyről annyit álmodott. ” p.c.
Betemet a kedd, tanulok, tanulnék.
http://ihardlyknowher.com/andreapiovanni / lapozás jobb oldalt alul (page)
http://ihardlyknowher.com/andreapiovanni / lapozás jobb oldalt alul (page)
2011. január 14., péntek
we' ll walk out in the silence
- kibaszottul szép!
- Mi?
- A tenger, nem látod? Szeretnék elhúzni innen, tényleg!!!
- Hová?
- Akárhová csak…csak akárhová. El innen. Ki ebből.
- Nagy az ég ember.
we'll never leave here never
let's stay in here forever
and when streets are quiet
we' ll walk out in the silence
2011. január 10., hétfő
Egy estém Prágában
Bekapcsoltam a laptopom. Megnézem az emaileket. Megnézem a blog statisztikáját, hogy mégis valahonnan önbizalmat nyerjek. A tegnapot próbálom a múlthoz taszigálni, és amit elhatároztam úgy is legyen. Érzések, ragaszkodások. Miért van ez? És talán nem is a vágyakat kell megszüntetni, hanem a ragaszkodást?
Nézem, az elvárt szám meg van, valamelyest megkönnyebbültem. Csörren a telefonom. Egy ismerős hang a kiadótól. Délután jön értem valaki és már visz is Prágába dedikálni. Pár óra alatt legyek készen. Persze nem mintha ez akadályt jelentene. Egy kávézóba lesz pár ember akiknek tetszett az írás. Autogramot akarnak, amelynek súlya sincs, csak szimbóluma.
Azonnal igent mondtam, hogy történjen valami, úgyis akartam, de azonnal.
Törlődjön ki a tegnap, és töltődjön fel a ma, és a holnap. Boldogság, ott vagy, és én megmarkollak.
A határhoz közeledve, az utolsó magyar benzinkútnál elküldtem sms-eimet, jelezve, hogy én, lám itt sem vagyok. Fontos volt jeleznem legalább E.-nak, és kész.
Aztán telefon kikapcs, kezdetét vette az igazi út. Az autóban kezdetét vette a beszélgetés. Sofőrömmel könnyed beszélgetésbe kezdtünk. Nők, foci. Politika nem. Kicsik vagyunk mi, hogy változtassunk ezen a 21 éven már, ami rossz irányba indult akkor és most.
Aztán fogytak a kilométerek a szavak is beszűkültek.
Brno-ban egy kis IKEA kitérő.
Sok furcsa betű, nem értettem semmit. De ha egy ismeretlen országba téved az ember megesik az ilyen. Csak furcsa volt így látni az IKEA-t. Átrohantam azért félóra alatt rajta. Vettem egy bögrét, egy feketét, jó lesz a többi közé.
Már csak 200 km . Az olvasók is biztos már elindultak, én meg késésbe vagyok. Az eső elkezdett szemerkélni. Az autópálya hőmérséklete 0 fok, a levegő pedig -1 mutatja az elektromos útjelző tábla. Már csak az kell, hogy megfagyjon a víz az úton . Az autópálya zötykölődős , a gyomrom fel le jár, folyamatosan, néha ahol végre új az útszakasz, furcsa érzés kerülget, aztán újra a folyamatos zakatolás.
Prága belvárosában már megszólal a GPS- miszerint „ön a végállomáshoz ért”.
Már látom is a kávéházat és mellette a könyvesboltot. Lassan 21 óra. Kiszállok a kocsiból, elzsibbadt a lábam, az autó hátsó üléséről előveszem a bőr táskámat, benne a kedvenc tollammal, amivel írok. Ezzel fogom dedikálni a könyveket. Viszonylag sokan vannak. A könyveket alá írom, mosolygok. Az utolsó előtti embernél látom, hogy következik az utolsó. Ittam egy korty vizet, és megkérdeztem, hogy hogy hívják és saját névével ellátott kis üzenetet írok bele neki.
Nagyon örült ennek az olvasó és ujjongott. Aztán az utolsó olvasom elém tolja a könyvét, nem is néztem az arcára. Ez a kéz túl ismerős. Felnéztem, rám mosolygott megdobbant a szívem, azt hittem, hogy E. de feleszméltem, hogy Ő ide sem érhetett volna. Feltettem újra a kérdést, hogy hogy hívják, név szerint dedikáltam neki.
Kisétáltam a könyvesboltból, a sofőröm már ott volt a kocsival. Megmondtam neki, hogy menjen a hotelhez, és aludjon. Így Prága és én együtt maradtunk egyedül. A főtér kivilágított díszes sor fái mutatták szinte az utat. A Moldva vize visszatükrözte a parti épületek tompa fényeit. Csúszós macskakövek, emberek, maga Prága ölelt. Rágyújtottam egy cigire, végigsétáltam a Karlův most-on, azaz a Károly hídon. A 30 szobra vigyázta minden lépésemet. Emberek fényképezkedtek csodálkoztak. A híd közepénél megálltam, és nekitámaszkodtam a híd korlátjának és bámultam a Moldva sodrását. Friss hideg éjjeli levegőt magamba szívtam az eső gyengéd cseppjeit éreztem arcomon. Elmosolyogtam. Lehunyt szemem előtt E.
A híd végéhez érve láttam egy közeli kocsmát, beültem az emberek közé, s rendeltem magamnak egy finom sört.
A többire viszont nem emlékszem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
