Ne mondd, hanem mutasd a szerelmed!

Dühös voltam a kialakult helyzetre, nem tudtam felülkerekedni magamon. Egyszerűen elég volt mindenből. Pénzt vettem magamhoz a rejtekhelyemről és beültem a kocsiba, mérgesen, szomorúan, összetörve.

K. régen mondott szavai is dübörögtek bennem, a kialakult helyzet mellett. Nem bírom.

Elöntötte az agyamat az október 24-dike, vagy a november 7-dike és 15-dike. A dátumok feleslegesek most.

Autók szaladtak szembe velem, kamionok megrakodva, egy roham mentő szírénázó hangja és látványa kizökkentett. Egy dalt hallgattam 54 percen keresztül, folyamatosan a 120-as tempó felett. Nem tudtam sírni, csak énekeltem a dalt, aztán csak mentem, falvakon keresztül, figyeltem az elém táruló tájat, a megmaradt havat a változásokat.

Nem tudom mi van velem. Szembe jött velem a szívem. El akarom ütni. Most örökre.

…

Ott álltam karácsonyi műfenyőágakkal díszített kopott bejárati ajtó előtt. Szembenéztem a csengővel, majd megnyomtam. Teljesen felesleges volt újra, és pont ide. Az történt amire számítottam.

Azok az ajtók amelyekhez nincs kulcsunk, talán örökre zárva maradnak, hiába küzdünk ellene, s ha lenne is kulcsunk az ajtó mögött lehetéges, hogy már nem az az érzés kerülgetné a szívünket, mint akkor.

Egyetlen pislantásunk s a világ változik. Ott voltam az utcában, éreztem közeli jelenlétét, hogy velem van, s átölelhetem. Lecsukott szemmel álltam a kocsi mellett, majd felnéztem a szobája ablakára, hátha, hátha mégis itt van, s lejön hozzám, s az elképzelt ölelés, csókká növi magát.

Az egyik pillanatban küzdöttem az érzés ellen, a másikban viszont akartam, csupán elképzelése boldoggá tett. Ne mondd, hanem mutasd a szerelmed!

 …

Egy darabig együtt sétáltunk, akkor ősz volt. Édes Októberem. Mindig kérdezted ki az, s én féltem elmondani, hogy te, te vagy az. Sosem felejtem el.

Templom, kavargó szellő mely a levelekkel barátkozott, ismeretlen házak, ismeretlen ismerős érzések, a vágyak amelyeket eltolni sem tudtam magamtól, így hát  megadtam magam a sorsnak, a pillanat egy volt s megismételhetetlen.
Egy darabig együtt sétáltunk...

…

Azt tudtam, hogy Isten, vagy valaki, mindig küld számunkra egy embert akire a rossz helyzetben, pont akkor és pont nekünk szükségünk van. A magány verejtékei között álltam a hatalmas fenyfőfája alatt, néztem, az ablakra hogy láthatom-e szemét, láthatom-e szemed E.

Túl boldog lennék veled, így búcsúzom. 

Ne mondd, hanem mutasd.