Kerülöm a tekinteteket. Kerülök mindent. Tegnap hülyét csináltam magamból, de mennem kellett. Sosem értem, hogy miért és hova. Sajnálom, hogy nem voltál otthon, és azt is, hogy nem szóltam időben.
Köd előttem, köd mögöttem. Az éjszaka autóztam, talán utoljára húztam magamra a szabadság szemerkélő esőfelhőjét, a holdat, a csillagokat.
Eddig sem tudtam, hogy mi lesz velem, mert talán nem is figyeltem magamra, igaz, kicsit sem figyeltem, de azt hittem, hogy HA…
HA egyszer majd csak rápillantok könnyű lesz minden.
Könnyebb. Könnyebb mint most. Most nincs semmi, semmi fix.
A légvár tartógerendái most én vagyok, örökké nem tudom tartani…
Találkoztam apámmal két napja. A szokásos bringa túrán voltam. Annyira mondogattam az elindulásnál, hogy csak ne találkozzak vele, kérlek Istenem csak ne. És persze a vonzás törvénye szerint, amit nagyon nagyon nem akarunk, nah az úgy lesz.
Szépen bevonzottam. Mi történt? Mi történhetett volna?
Most talán mindenki erre kíváncsi. Persze azt nem tudják vagy csak kevesen, hogy ő nekem nincs, de valahogy mégis. Nem a vasárnapi apuka, annál teljesen rosszabb. Aztán akkor is ugyan ilyen idő volt. Kattogott az agyam, hogy mégis mit hoz majd az élet, és próbáltam valahogy tervezni, vagy valamit… tényleg valami pozitívat találni, kutatni. Amiben jó vagyok, de nem eléggé és teljesen elbizonytalanodtam. Képek, csak ne mozogjatok. Vagy az írás állandó változása, tele klisékkel, (Olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész). Amelyet már rengetegszer megkaptam. Én csupán azt írom le, ami velem történik, és amit oda képzelek. Nem vagyok profi, egy egyszerű gyerek vagyok, vágyakkal teli. De most már talán azokkal sem. Nem akarok semmit, és senkit.
Valahogy így fejezem ki magamat klisékkel együtt, ez vagyok. Kevés irodalmi tudás és könyv van mögöttem. Én nem falom a könyveket, mint más.
Szóval, hogy ne kalandozzak el. Két napja találkoztunk, és elbringáztunk egymás mellett. Köszönve egy sziá-t. Aztán ennyi. Persze most mindenki mondhatja magában, hogy én miért lovagolok ezen, másnak se volt, stb.
Nekem van, de még sincs. És a helyzet nem olyan, mint az egyik ismerősömnél.
Neki tök jó. Itt jön be az, hogy a.p. „művész nevű” ember éld az életedet, és ne legyél irigy máséra. Se más boldogságára. Talán van olyan, aki reggel felkel, és kávéja mellett megnézi a blogomat, ahogy én régen tettem, közel másfél évig. A nap csúcspontja a blog volt. A leírt történet vagy élettörténet elolvasása után, dolgozott bennem, adott valami pluszt. Néha megnéztem két óránként, hogy mégis le ne maradjak semmiről. Bizonyára akad egy ember, aki így tesz velem is. Remélem… van? ? ?
A tegnapi ködben, pedig olyannyira elvesztettem a lelkemet, hogy még ma sem tértem magamhoz. Nem tudom, miért hitetem el magammal azokat a dolgokat amelyek egyáltalán nincsenek, vagyis lehettek volna, de türelmetlenségem, és az a fajta érzéshullám amin nem tudok uralkodni, ezt hozza ki belőlem, hogy minden emberi kapcsolatot, amely én és egy lány közt alakul ki, úgy szépen gyorsan, a lehető leggyorsabban elrontok. Most csúnyább szóval is ki tudtam volna fejezni magamat. Aztán a ködben, minden lámpát felkapcsoltam a kocsin ami létezik, de így sem láttam 10 m-nél többet. Elütött őz az út szélén, autók karambolja, mentőautó szirénázva repesztett el mellettem. Én meg követtem, amilyen gyorsan csak tudtam, mert egy mentő utat tör. Így haladtam J-helyről Sz-helyre.
Valahol azon a környéken hagytam a lelkemet ahol láttam az őzet. Jó lett volna, ha engem is elütnek...Most most kellene valami, ami kedvre derít. Utazás. El, földkörül kétszer, aztán ráadásnak mégegyszer.
„Ami kívül van, azt nehezebb megváltoztatni, mint ami belül van.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése