(Egy magánjellegű fecsegés) VI.

Az íróasztalomnál ülök, álmos vagyok, ébren álmodozom. Nemrég pont egy péntek estén eldöntöttük B.-vel, hogy elmegyünk valahova autóval, valahova messze, ahol tenger is van. Menjünk Olaszországba. Menjünk, de melyik városba?? Igazából az volt az ötlet, hogy Olaszországba menjünk, a legelső város a térképen Udine. Ami 460 km. Az nem sok végül is. Szóval majd egyszer Udine-be megyünk, igen péntek este, persze ez egy másik péntek este lesz, nem a mai. Sajnos nem a mai péntek este.

Tegnap a könyvtárból kikölcsönöztem ugyanazt a könyvet, amit tavaly ilyenkor olvastam. A címe „Három nő a diófa alatt”. Ez egy vékonyka könyv 81 oldalas; Václav Pankovcin szlovák ember írta, akiről akkor nem tudtam semmit. Nem tudom, minek olvasom el másodszor is. De mindegy is, megyek a diófánk alá és olvasok a napsütésben. Délután bringázni is akarok, a hét elején megszereltem, most már nem annyira életveszélyes, mint korábban, de még ígyis az. 

K. és én

K. és én

A tavasz kezdte kibontani a fák leveleit. Én pedig el voltam a szokásos tavaszi fáradtságba burkolva, egyedül és magányosan. Aztán jött K. Mondanom se kell, minden más lett. Első pillantásra szerelem, meg minden. Először egy kis közértbe találkoztunk. Olyan szép volt az arca. Másra nem is emlékszem, csak, hogy nagy sálat viselt, kékes-fekete színűt. Libabőrös lettem tőle, mikor belépett a boltba. Akkor már tudtam, hogy ez a valaki több mint más számomra. K. lapockáig érő barna hajú és szemű szép ajakkal megáldott lány. Este tizennyolcórahuszonhatkor kezdődött minden. Ő nem tudtam még, én már igen.  Aztán a sors úgy hozta, hogy pár napra rá együtt sétáltunk a hidegben. Elmesélte a szörnyű napját, én meg nem igazán tudtam mit válaszolni, hisz az írás egy elég magányos műfaj. Vagy tudok valamit írni, vagy nem. És persze amit írok, mégsem mesélhetem el, mert az eléggé unalmas. Azon gondolkoztam, hogy a képzelet nagy erő bennem, és mondok valamit, ami elég hihetetlen, de mégis igaznak tűnhet. Aztán erre volt két másodpercem, de nem jutott semmi szenzációs az eszembe, így maradt az, hogy suliba voltam… mert végzős vagyok egy főiskolán, de több időt töltök a művészkávézóba, mint órákon.   

A kávézóba is csak azért megyek, mert figyeltem az embereket, akik egy idő után megismertek. Mindenki a szokásos helyére szeretetett ülni. Megvoltak a napok, hogy hétfőn az öreg hölgy jön, kedden a fiatal végzős középiskolások, szerdán Bogár úr, csütörtökön a festőművész. Pénteken, általában ha tehettem már a városban se voltam. Nem vesztegettem az időmet. Ki vidékre, friss levegő, utazás, új emberek, ha nem is megismerése, de új történet fabrikálása az agyamban, amely ha beindított, az előkészített füzetembe irkáltam gondolatokat, hogy este, a barna fa asztalomon leírjam őket, magányban és csendben az Ikeás lámpám fénye alatt. Egy kis vörös borral, mint a nagyok, jegyzetek tömkelegeivel, hogy összehozzam az eddigi legjobb történetet. Visszatérve az emberekre a kávézóból, mert fontos, hogy milyen történetet találtam ki nekik. A hétfői öreg hölgy, mindig tizenegy és dél között jött. Haja mindig tökéletes volt, valószínűleg a fodrásztól jöhetett. Leült a kávézó legnagyobb ablaka előtt. Rágyújtott, megivott egy sört, egy cappuccino-t, néha-néha egy kis konyakot s közben pedig bámulta a galambokat a főtér háztetőin. Hamar el szokott menni, mert senkivel nem beszél. Vele hasonlítunk. Olyan magányos típus. 

Aztán kedden a végzős középiskolás lányok. Általában négyen szoktak jönni. Megisznak egy lányos kávét, trécselnek, rágyújtanak a legmárkásabb női cigarettára. A füstöt erotikusan a jobb irányba fúják a levegőbe, majd körbenéznek, hogy valaki figyeli-e őket. Hirtelen felvihognak, mosolyognak. Talán az élet súlya még nem bontotta meg lelküket és a szárnyukat nem szabdalta le. Volt egy szőke közöttük, amelyik elég csinos volt és tetszett is, de minek szedjek fel egy újgazdag fiatal fruskát???

Szerdán jött Bogár úr! Ő egy kis mogorva öregember volt, de a pincérnőkkel, akik a húszas harmincas éveikben jártak, mindig fel tudták vidítani. Lehet a látvány, vagy akármi. Elszívta a szivarját, elolvasta a friss La repubblica napilapot, szemüvegét előtte gondosan megtisztította. Bogár úr az asztalra mindig kitette a slusszkulcsát, és egy Volkswagen embléma virított a kulccsomó végén. Persze ebből még nem lehet tudni, hogy milyen kocsija van az öreg Bogár úrnak, de amikor egy szerdai napon sétáltam a külváros elhagyatott részén láttam őt, ahogy egy fekete VW Bogárba ül bele. Így elneveztem Bogár úrnak. Valószínűleg egyedül él, a fiai pedig Milánóban, vagy valahol messze élnek, őt ritkán látogatják. Nehezen találja fel magát Bogár úr ezért olyan morcos mindig. De mikor meglátja Ester-t, mindig elmosolyodik.  Ester az egyik pincérnő és gyönyörű. Talán ez a nap csúcspontja. Csütörtökön pedig a festőművész jön. Őt azért hívom így, mert mindig színes festékpöttyökkel van tele a kézfeje. A ruházatán látni, hogy mennyire bohókás. Színes bő vászonruhákba jár. Manós kinézete, bő ruhája olyanná teszi, mint a mesékből egy törpe, igaz ezt a mérete ingen csak megcáfolja, mert egy fej híján két méter. Talán óriás törpe még lehetne... Általában sok emberrel veszi körül magát, néha viszont egészen magányosan a laptopja mögött keres valami új ötletet az interneten. Kávét iszik, és zöld Marlboro-t szív. Egyszer-kétszer beszélgethettünk volna. Én azt mondtam volna, hogy munkanélküli író- fotós vagyok. De igazából saját magam dönteném el, hogy mivel kezdjem… mert mitől is író egy író??? Vagy mitől fotós valaki??? Mitől jó??? És a munkanélküli pedig most adott, már egy éve, (persze ott a suli...) Szóval munkanélküli író-fotós mondtam volna, de nem. 

     Visszakanyarodva K-hoz és az első találkozásra, amelyben elmesélte a szörnyű napját, és én amikor nem tudtam semmi értékelhetően szenzációsat mondani, amitől beindul, amitől egyáltalán érdekesnek tűnhetek.  Azt mondtam, hogy  írok néha egy Online Magazinnak, de nem fizetnek sokat,  amire egy „Aha, biztos érdekes” válasz jött. [Nem akartam mondani, hogy ha egy hétig kihúzom belőle akkor egészen szép…]. Amit mondott lefordítottam magamban, hogy nincs elszállva tőlem.  Aztán még sétáltunk a márciusi hidegben, a kék égen a szürke szél futta bárányfelhők váltották egymást. A leheletem is látszódott. Aztán fél óra múlva, mondta, hogy ő megy, mert igen fáradt. Holnap találkozzunk, és akkor többet tudunk beszélgetni, eközben elmosolyodott. Ez volt az a jel, ami jól esett, mert érdeklődik irántam, van benne egy kis játék. Elkísérem haza, megölelem, puszi. Aztán ahogy a lépcsőn lépdel felfelé a haja lebeg, én meg mondtam magamba, hogy bár csak lenne már holnap, de biztos, nem fogsz szeretni és utoljára láttalak…

Rágyújtottam egy cigire, mert már nagyon kellett. Közel volt a városközpont a főtér és a kávézó, igaz kávézni már nem volt kedvem, csak leülni a téren a fa alatt egy padra, és nézni az embereket, s főként a galambokat, hogy milyen szabadok.

Egyedül voltam. Kezdtem unatkozni. Hazamegyek, írok -  motyogtam magamban. Megírom a legjobb írásomat, így ülök asztalhoz minden este, persze azon az estén semmit nem tudtam. Fél órába telt kigondolni, hogy mit írjak K-nak. Aztán csak egy „Szép álmokat” SMS üzenet volt a legegyszerűbb… Elég kreatív. Válasz nem jött. Hiába vártam hajnali négyig. Éjjeli egy órakor még kávét ittam a teraszon, és néztem a szemközti panelház ablakaiból felvillanó TV fényeket a néhány ablakból, ahonnan lüktetve sugárzott a villódzó kékes fény. A kávétól gyorsabban fogok álmodni…nevettem el magam. A kanapén ébredtem, arcomba sütött a nap, de csak a két sötétítő függöny közötti részen.

Reggel vagy ahány óra volt, főztem egy kávét a teraszon elkezdtem szürcsölni, rágyújtottam egy cigire. A hajam össze- visszaállhat, de nem érdekelt. Az ötödik emeletre már az emberek nem néznek fel. Ez az utolsó emelet. Tizenegyóra…délre beérhetek még a Művészettöri IV. órára. Három órakor meg K-val találkozom, de még nem is tudom hol… Most én írjak rá egy sms-t, hogy mikor és hol??? Eltelt fél óra, és jött egy sms-t tőle. Mégse háromkor találkozunk, mert dolga akadt, hanem hatkor. Nem szeretem, hogy ha változtatnak az időpontokon, mert már felkészültem a találkozásra. Válaszoltam : ok és hozzátettem, hogy a bolt előtt. Ahol volt a kiindulási pont, de persze ezt ő nem is tudja szerintem. Közben az órára nem is tudok figyelni. Rajzolgatok a füzetembe. Legszívesebben kimennék elszívni egy cigit, és sétálni, vagy beülni a kávéházba, mert itt van a sulitól egy saroknyira, de még huszonnégyperc. Gondolatokat írok, gondolatsorokat. Igaz úgyse fogok velük mit kezdeni, de nem hagyom elengedni őket. Maradjanak csak szépen. Az óra után a kávéházba mentem, ott voltam K-val való találkozásomig. Leültem a kávézó nagy ablakához és néztem a galambokat, miközben újabb kávét ittam, és rágyújtottam. A szemközti ház teraszán a leanderek már kezdtek éltre kelni a napfénytől. Az emberek napszemüvegeik mögé bújtak, kabátok kigombolva. A napon kellemes az idő, viszont az árnyékba, még mindig hideg. Lassan hat óra. Ma sem csináltam semmit.

     K.-val a bolt előtt találkoztunk újra. Megint elég fáradt volt. Átsétáltunk a két betonház közötti kavicsos térre a nagy hársfa alatt volt egy piros pad. Leült a tetejére, beszélgettünk a napjáról és rólunk. A szemébe néztem s még jobban felfedeztem azt a szépséget, amelyet eddig is észrevettem, de most el tudtam időzni a résztelekben. A szépségpöttyök még mindig szemtelenül szebbé tették. Sminkje még jobban kiemeli szemeit. A gyönyörű szempillák a mosoly, amely arcán úgy tündököl, mint a világon semmi más. A puszta gondolat is rettenetes, hogy nem fog szeretni. A nap már lenyugvóra járt, a város kezdett megnyugodni. Vajon mit gondolhat most rólam? Elég jó vagyok?? Megfordul ugyanez a kérdés a fejében?

Aztán mondta, hogy ez egy rossz időszak, és hogy egyedül e g y e d ü l akar lenni, de viszont kezd megkedvelni. Láttam, ahogy eltávolodunk egymástól. A léptei határozatlanok voltak, lehet nem is akart mozdulni, de a távolság mégis nőtt. Felajánlottam, hogy jöjjön fel hozzám, igyunk meg egy teát, sok cukorral és ekkor a távolság kezdett csökkenni. A szobámba volt egy fekete pianino. Elkezdett játszani, majd a  sírásból nevetés lett, a nevetésből pedig csók. Háromóramúlva, megint bejelenti, hogy megy. Hazakísérem, mint tegnap. Most már nem mosolyog. Nem tud semmit. Otthon éreztem az illatát a párnámon és mindenhol ő volt. Pár óra múlva felhív, beszélgetünk kilencpercet. Holnap találkozhatnánk mondta ott a kávéházban amiről sokat meséltél és az emberekről. Mostantól együtt nézzük az embereket, a galambokat. Ő elolvassa amit én írok, én meghallgatom őt ahogyan zongorázik. A történet innentől kezdve saját magát írja.

Valaki nagy történeteket talál ki magának

„Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés.” Alessandro Baricco

Lehet, hogy nem kellene semmit se leírnom az idézet után. Lehet, hogy csak bringára kellene pattanom, hogy érezzem a hideg levegőt, ami most érkezett meg. Lehet, hogy csak vásárolnom kellene az ebay-en egy új lelket. Keresem is a bankkártyámat, azt amelyik lejárt. Üres, mind a kettő.            Szombaton segítettem egy családon, bár a segítség erős kifejezés, inkább azt használom, hogy örömet okoztam neki. Így már más. Aztán vasárnap is segítettem egy másik családon, ez viszont félelmetes volt. Lepörögtek az előző év eseményei, mennyit ültem a kórház előtti parkolóban, szinte ott töltöttem a fél telet, az egész tavaszt, az egész nyarat. Néha felmentem, de féltem. Aztán bekövetkezett… Tegnap is kerülgették a beszélgetésükben a halál szót azok akiket vittem. Valahogy jobb ha nem is ejtik ki…

Aztán az ismerőseim, akiket vittem felmentek a kórházba, én meg vártam a parkolóba…mint…nem is olyan régen.

Hiányzol papi!

Este egy megbeszélt találkozóra siettem autóval. Ablak félig lehúzva, rádió bekapcsolva. A szaggatott vonalak csak néha törtek meg az út közepén. A rádióból egy olyan dal szól, ami nem hagyta békén a lelkemet. Elkezdtem pityeregni, aztán feljebb és feljebb tekertem a hangerőt, amíg tartott a dal. A mentszél arcon csókolt s könnyeimet szárította. Papira gondoltam. Hiányzik. 

A délután harmadik negyede

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol az őszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli park padján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.

Látod te képzeleted belső elvárását?

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?) Ne felejtsük el.

Szédülj el magaddal, azzal a őrjítően szép önmagaddal, csúnyaságod éppen belülről fakad.

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

Az nap délután, a diófa árnyékában, ami soha nem is létezett, ültem, s vártam azt, hogy legyen neked…

Attól tartok vége van.

Attól tartok nálad el sem kezdődött…

Új hét, új remények!

Kimásztam a mezőre,  egy szénabálán ültem, és néztem a bárányfelhőket. A szél velem barátkozott, így mégsem voltam annyira magányos, de persze most hazudtam, nagyon is magányos voltam ott és akárhová megyek. A magány az ereimben lüktet, nem akar távozni. Ősszel szerelmes leszek most kezd kicsúszni a kezeim közül. Most a magány ölelget. Szorít, nem enged.

where are you my angel now?  don't you see me crying? 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=q5ANy8Buj1Y&feature=related

P.M. és én II.

P.M. sosem beszélt a szüleiről, mint más, én meg nem is kérdeztem rá. Vannak emberek, akik csak a szüleikről tudnak beszélni, ők az egykék. Ezt fel lehet ismerni. Más kevésbé tud ennyit ecsetelni a szüleiről, mint ők. Aztán vannak, akik már a barátokat, vagy a nagytestvért is belefűzik a történetbe. Most, hogy P.M.- hez megyek rossz előérzetem támadt. Valami baj lehet, csak nem mondta a telefonba. A hangjából nem tudsz sok mindent kivenni, mert drámatagozatos volt még a közép suliba és ő a legjobb lélekálcázó akit eddig ismertem. Ha szarul is van, nem mutatja, akkor feláll az asztaltól, ha esetleg egy kocsmában sörözünk, és azt mondja, hogy valami dolga van, vagy valami ilyesmi és még annyi időt se hagy a többieknek, hogy elköszönjenek. Mindig úgy találkozunk, hogy már elve egy megbeszélt helyen találkozunk, amit nehéz eltéveszteni ebbe a nagyvárosba, vagy éppen ami közelebb esik, és mind ketten tudjuk, hol van. P.M. utálja a taxisofőröket. Alig egy éve mesélte, hogy az éjjel kellős közepén le akarta támadni egy taxis, azóta ő egy taxiba se ült be, még akkor se, ha én vagy más vele van. Inkább megy busszal, piros villamossal, de azt is csak akkor, ha elmegy a kedve a sétálástól, vagy a biciklizéstől. Az incidense utáni héten azonnal vett egy fekete city bike-ot és a hozzá tartozó minden kütyüt, hogy elférjen. Táska elől hátul, plusz egy fekete bevásárlókosárka, bőr rugós ülés, a bringa kerekein a tipikus fehér csíkkal a fekete gumi falán. Elhívott mikor megvette, mert a város külső részében volt, és nem akart egyből nekivágni a városnak, meg munka után is volt már. Így én segítettem hazavinni. A régi kombi Volvo-m csomagtartójában pont elfért. Nem is kellett megköszönnie, akarta láttam rajta, de tudja, hogy én nem szeretem. Kitettem a lakása előtt, és mondta, hogy innentől megoldja. Aztán elköszönt.

         Megállok az esőben és veszek hamburgert, hátha éhes. Sietek, ahogy tudok, de a kiszolgáló közli velem, hogy nincs elég pénz a bankkártyámon. Adok egy másikat, ezen már volt. Valószínűleg a lejártat adtam neki oda, mert hajlamos vagyok megőrizni a felesleges dolgokat is. Behuppanok a kocsiba, ablaktörlő, rádió. Indítok. Leparkolok a ház előtt. Felcsengetek a kaputelefonnal, de semmi. Nem veszi fel. A telefonomért nyúlok a zsebembe, de hiába, mert a kocsiba felejtettem. Kinyitom a kocsit, nyílik egy ablak a házból a valamelyik emeletről, ő az.

-Ledobom a kulcsot gyere fel. – mondja.

-Jó mindjárt!

A kocsiból kiveszem a telefonomat, akkor láttam, hogy a hamburgereket is ott hagytam…gondolkodni se tudok.

Viszem magammal őket, ledobja a kulcsot, kinyitom nagy nehezen az ajtót. A lépcsőház dohos illata csapja meg az orromat. A lámpa felkapcsolódik, pár postaláda szürke színében pompázik, kivéve egyet. Ez az egy igen vidám színekkel van díszítve. Nem is lehet más, mint P.M. ládája. Olvasom a nevét is rajta. Vánszorgok fel a lépcsőkön, közben az emeletenkénti lakások bejárati ajtaján olvasom a neveket jobbról balra haladva. A negyediken megtalálom kiírva az ajtóra a nevét. Bekopogok, ő egyszál csíkos férfiingben kinyitja az ajtót. Kezében egy vörösboros üveg. Nem mond semmit, hagyom, hogy megtörje a csendet. Látom rajta, hogy próbálkozik. Együtt cigizünk a konyhában. Az ablak kinyitva, látom, ahogy esik az eső. Együtt bámuljuk az esőt. Közben P.M. szépségében is gyönyörködöm, egy maroknyival többet kapott, mint más, és ez a maroknyi pont elég ahhoz, hogy azt mondjuk rá, hogy milyen szép. Kitűnik a szépségével, sokan őt akarják, mindenki őt akarja. Azt hiszem én is, már 5-6 éve, de…

-Valami változás kell. – mondja halkan. – Valami változás kell!!! – mondja hangosabban. – Valami kell!!! – aztán elsírja magát.

-Valami változás lesz! – mondom.

-Van egy tervem, de nem merem vagyis merem, nincs veszíteni valóm. Pár éve az segített és tudod mi??? Az utazás. Utazni akarok! Kicsit megtervezve, de mégse.

-Jó, hát utazzunk, tudod, hogy mindenben benne vagyok!

-De…

-Mi de?? – kérdem.

-Nem tudom. Csak el a városból, az országból.

-Főzök egy kávét, te addig pakolj össze és mehetünk. – felelem mosolyogva.

-Jó. – feleli.

-De most tényleg?

-Igen, most, induljunk!

Nekem nem kell kétszer mondani az ilyet. Mindig szoktam ilyet csinálni, hirtelen spontán el valahova. P.M. összepakolt a legszükségesebbeket, én megittam a forró kávét. Ő is ivott, de csak az ízéért. Közben vidáman egymásra mosolyogtunk. Mindkettőnket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás és az izgalom.

Az eső továbbra is esett, mi pedig elindultunk az ismeretlenbe. P.M. és én. Fejest ugrottunk az ismeretlenbe, oda ahol először láttuk meg egymást ahol minden elkezdődött. 

P.M. és én

P.M. és én

Amikor lement a nap, olyan szenvedősen nyugodtan és szépen, a belvárosi lakásom erkélyéről figyeltem a várost az elém táruló kilátást, melynek megunhatatlan házai, ablakai, és a távolban lévő szilárd hegyei húzódnak. A szomszéd épp tévézik, ezt az ablakaiból kifutó tompa fények sugara jelzi. Csodáltam a közeli villamos megállóban álló embereket, hogy ebben a szép őszi esti éjszakán nem képesek pár métert sétálni, kicsit is elgondolkodni azokon a dolgokon amiket ők, saját maguknak fontosnak tartanak. Én innen nem tudom, hogy mire gondolnak, sem azt, hogy melyik boldog, melyik szomorú, viszont eljátszhatok a gondolattal, kitalálhatok új élettörténetet, boldognak hihetem, vagy épp szomorúnak.

Az eső elől hárman beállnak a villamosmegálló íves teteje alá, páran az esernyőjük alatt cigiznek, és mindenki balra tekint figyelve, hogy a kanyaron túlról mikor esik be a pirosra mázolt villamos. Kijjebb állok az erkélyen, hogy az esőcseppek súlyát érezzem magamon, az arcomon, a kezemen. Érzem, ahogy az eső kis cseppjei rám tapadnak és néhányan összefogva továbbzuhannak a mélybe. Csinálok magamnak egy kávét. Felrakom a kotyogós régi kávéfőzőt a tűzhelyre. Ezt is a nagyszülőktől kaptam. Visszamegyek az erkélyre, kezemben a kávé. Rágyújtok. A cigaretta parazsa sercegve izzik, szinte a város zaját nem is hallom, csak ezt a sercegést. Mint valami művészfilmben, megállnak a hangok. A villamos már elment, most már szinte senki nincs lent, kiürült a váró és az utca is. Senki nincs , kinek történetet találjak ki, egy új általam megkomponált életet, amelyben én vagyok az aki tudja mi fog történni a főszereplővel.

         A kávé gőzölgött magában a fekete fehér bögrémben és a kedvenc kanalam fürdött a szép sötét mogyoróbarna nedűben. Bezuhanok a bőr kanapémba, s nyugodtan elkezdem tovább szürcsölni a maradékot. A lábamat a kanapé előtt kis asztalra rakom, ölemben egy könyv, remélem újabb erőt ad az este hátra levő perceihez. Vajon iszik-e valaki este nyolc óra után kávét??? Valószínűleg nem sokan isznak ekkor már, mindenki már a holnapot tervezi a dunyha alatt, álmodnak, vagy éppen egymás álmaiért tesznek, tetszelegnek egymásnak, szeretkeznek. Hátradöntöm a fejemet, lehet, hogy kávé helyett le kellett volna innom magamat. A hűtő még ugyanis tartogat pár üveg Martini-t a tegnapi buliról. Nem tudok olvasni, pár oldalig jutok, aztán abbahagyom. A védőborítót használom könyvjelzőnek, hogy tudjam, hol tartok. Bekapcsolom a TV-t. Olasz bajnoki mérkőzés. Lekapcsolom.  Tegnap játszott a kedvenc csapatom a mai meccs nem érdekel. Tíz perc múlva kijelentem hivatalosan: Unatkozom!

Hátrahajtott fejjel nézem a falon lógó képet, fejtetőn, így még sosem láttam. Bekapcsolom a laptopomat, írni kezdek. Az eső továbbra is esik. Az ablakon bezúdul a friss eső illat. Elkezdek valamit írni, csak úgy jönnek a szavak. Olyan dalokat hallgatok, amelyekről tudom, hogy segítenek írni. Cseppet sem zajosak, letisztultak, mint valami szépen megtervezett forma, mintha a szerző pont ezekre az alkalmakra komponálta volna. P.M. és én, hogy mikor és hol találkoztunk, már nem is emlékszem. Csörrent a telefonom, nézem a kijelzőjét: P.M. Beszéltünk, majd elindultam hozzá. Sosem voltam még nála, pedig tudtam, hogy hol lakik. Felöltöztem, mert éppen hajnal tájt tartott az óra eddig írtam egy kopott asztalnál, amit még a nagyszülőktől hoztam el faluról. Rajta a laptopom és, még ami elfér rajta. Lekapcsolom, áramtalanítok. Összeszedem a cuccaimat. Fotósfelszerelés, kocsi kulcs, lakáskulcs, müzlis szelet. Becsukom az ablakokat, lenézek az utcára, még mindig esik az eső, és nyugodt minden. Csak pár őrült taxis áll a megállótól nem messze, rejtvényt fejtenek a kocsiban ülve.  Becsukom a bejárati ajtót három zárral, biztos ami biztos. A szemközi szomszédba például négyszer törtek be az elmúlt egy évben. A kocsim a ház előtt vár a lámpák puha fényében, valóságos tömeg gyűlt össze körülötte a sok másik kocsit látva. Pittyent a központi zár, csak én szoktam ezzel menőzni, legalábbis E. szerint. A táskámat  a hátsó ülésekre tettem, gyújtást adtam, majd a rádió magától elkezdte játszani azt a dalt amelyet utoljára hallgattam még ma, amikor jöttem haza egy megbeszélésről. Persze megint nem vagyok elég jó ahhoz…na mindegy…

A zenét lehalkítottam az eső kopácsolt az autó tetején s azt hallgattam pár másodpercig. Beindítom a kocsit, indulok P.M. felé.

Esőben legszebb a város.

folyt.

Én és a Pepsim

A kék fémdobozban serceg a kóla, bele-bele kortyolgatok. Az ablakon látom a szemközti ház falát, ami napraforgó sárga színű volt, persze az idő játszadozott vele ezért az árnyalatai néhol váltakoztak és sötétebb is, mint egy napraforgó sárga színe, de olyan jó volt ránézni. Igen eltűnt, most szürke, mert lefestették.  Eddig egy telet voltam itt, de öröm volt ránézni a szomszéd ház sárga házfalra, amikor esett a hó, vagy ha az ég szürke köpenyébe burkolózott és a tájat is szürkévé változtatta. Most már nem kell semmit változtatni, mert mindig szürke. 

ma volt a skandináv lottó húzás, de megint nem nyertem, pedig hazafelé jövet már azt képzeltem, hogy Rómába veszek egy kis lakást, Land Rover-em van, vagy egy Volvom, vagy egy szaros Vespa-m és ősz van, vagy legalábbis kezdődik és annyira boldog vagyok, hogy csak na....
Ősszel szerelmes leszek.  Ezt a tegnapi bringázáskor ötlöttem ki, amikor a bogarak és a menetszél belém ütközött.  Most azt hiszem, hogy letértem a főútról. Nehéz év volt ez. De ezt más ki tudja? Olyan bűntudatom van minden szó után, hogy rosszul írom, vagy helytelenül, talán a vesszőt máshová rakom, hogy egyszerűen görcsbe vagyok, de minek? Kinek akarok én megfelelni? Buta vagy a.p.!

Csak ne lenne ez az állandó fájdalom, de biztos pont az életemben, amikor felkelek, tudom, hogy vagyok. Éjjel olvastam, igaz pár oldalt, de olvastam.  „vorrei essere questo libro che ti guarda ogni giorno negli occhi senza arrossire” -„Bárcsak lennék ez a könyv, így mindennap a szemedbe nézhetnék anélkül, hogy elpirulnék. „  Aztán ez a mondat elvágott, a szépség. óóó…

Tegnap az autók, ahogy elhúztak mellettem bringázás közben, féltem. A haláltól, és hogy mi van utána. Nem filózgatok erről. Nemrég kérdezte tőlem valaki egy esti sétálós padon ülős csillagnézős tiszta éjszakán. Az élet és a halál között van az a pillanat…mondja, - vagy valahogy én így képzelem el, de akkor már nincs fájdalom ugye??? Aztán persze csendben maradtam, mert ha erre tudnék…de nem tudok. Aztán egy gyors vonat halad el a távolba, nem is tülkölt. Csak elszáguldott.

Ősszel szerelmes leszek.  Ősz van.