Csillaghullás

Nehezen léptem ki az ajtómon. Egy baráti meghívást mégsem utasíthattam vissza, sőt, megjegyzem egy olyan legjobb barát meghívását, akit érdekel is, hogy mi van velem. Ő türelmes, türelmesen végig hallgatja a sok hülyeségemet, minden kicsi apró dolognak örül, vittem neki megkésve születésnapi ajándékot. Június 13dikán volt, de olyan elfoglalt, hogy csak most július végén tudtam meglepni. Jó volt vele, mert mindig jó vele lenni, olyan megmagyarázhatatlan hatással van rám, amit szeretek is. Lényegében már amikor felkeltem 13:10 kor erre az esti beszélgetésre gondoltam, hogy milyen is lesz, és miről meséljek.
Olyan furcsa vagyok, akárcsak a volt barátnőm. Most én félek, én vagyok zárkózott, én nem akarok menni az emberek közé, én vagyok olyan mint ő akkor, amikor elkezdtünk járni, és ez most olyan furcsa. Persze a tegnapi bejegyzésben is ezeket írtam le. Bár igazából, ilyen vagyok, nem tudom min lepődök meg, hogy csak pár embert érdekel az , hogy mi van velem. Nem kapok 10 emailt egynap és nem tudom azzal kezdeni az email visszaírást, hogy "bocs, de annyi dolgom volt" stb. Persze, hogy nem írnak az annak is köszönhető, hogy én nem írok, vagy nincs is annyi ember akinek fontos lennék. Meg az is lehet, hogy nincs is annyi barátom. Ez amolyan pesszimista felfogású eszmefuttatás lett, mivel, ha nem nyitok, akkor nincsenek is barátaim, de én már csak ilyen vagyok. Ki kell érdemelni a furcsa társaságomat, és türelmesen kell fogadni. Már változnék, csak annyira görcsösen akarok mindent, hogy egyszerűen nem megy semmi sem.
Zongorázni akarnék valahol, egy üres szobában, rendszeresen, csak úgy a semmi célból, vagy gyönyörű fényképeket csinálni, és kapjak érte dícsérő szavakat. Most nincsen önbizalmam, sem olyan motivációm, mint más korombelinek. Elveszettnek érzem magamat, a karommal ölelem magamat és kémlelem a rózsaszínszűrke égboltot, vagy a csillagokkal díszített esti égboltot, és gondolkozom, hogy valahol, valamerre, valamikor, megtalálom, azt a személyt akit keresek, és elfogad.
Éjjeli holdnál zongoráznék neki, a nagy ablakon bevilágítana a Hold fénye, merlot vörösbort innánk, és megcsókolna és átölelne a mikor befejezem a dalt, melyet én írtam, vagy ha nem is én, legalább tetszene neki.



A dal ez lenne.

július 26dika. második fele

A pár nap, meglehetősen egyhangúan a technika szerkesztésével telik. Már kezdem unni. Mostanra már talán jók lettek a dolgok. Ittbent bazi meleg van, kint meg hideg. Kimegyek majd csillagokat nézni. Meg fáradt is vagyok megint. Nem érzem azt, hogy most írnom kellene, ezért gyatra ez a bejegyzés is, mint az elmúlt bár hónapban. Fáradt vagyok, de nem tudom megmondani hogy mitől. Pihenek. Lehet, hogy hülyeségeket csinálok, hülyeségek a döntéseim. Egy focicsapatban játszhatnék, de annyi kifogást találtam, hogy nem akarok focizni, hogy az csak csuda. Egyik felem játszana, a másik viszont nem. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy az egyiknek engedek, mivel azért kell, és több ellenérvet találtam, mint a focizás mellett, ezért nem is vágtam bele az egészbe, de már lassan 5 éve ez megy, minden szezon kezdet előtt, hogy akarok-e, nem akarok.
Most nem írom le ennek a folyamatnak a dolgait. Meglehet félek is, és meglehet, hogy régen én mondtam egy lánynak h nyiljon meg nyugodtan nekem, mivel nem fogom bántani, erre most én vagyok abban az állapotban , hogy engem kell felfeszíteni. Türelmesnek kell lenni velem, és megértőnek. És persze nem úgy kezelni, mint egy normális embert. Nem tudom, hogy miért viselkedem másképpen, de ez nyilván látszik is.
Nem képzelem, hogy más vagyok, ez van. Már belefáradtam mindenkinek köszöngetni az utcán, elvagyok magamban, ez másnak nem igen tetszik, tetszhet, mivel ha végig megyek az utcán, valaki mindig beszól hogy miért nem köszönök, de már megszoktam. Ez vagyok én. Nem tudom, ki lesz az az ember aki kinyit, és türelmes lesz hozzám, és feloldja a mostanra rengeteg feszültséget felhalmozó énemet. Boldogság keresése???
Nem tudom már én sem.

július 26dika.

Ma úgy éreztem magam, mintha, szeptember közepe lenne, vagy október eleje, de mindenesetre ősz. Furcsa lelkiismeret-furdalást éreztem a lelkem közepén, akár csak akkor. Nincs se suli, nincs semmi amiatt ezt kellett volna éreznem. Olyan volt, mint suli időben vasárnaponként. Az a feszült várakozás.
Délután lenyírtam a füvet, eltört a fűnyíró kereke, már au utolsó két alkalommal is készült kitörni, mivel müanyag a fűnyíró alapja. Ez az idő most következett el.
Estefelé, pedig fényképezni akartam, de visszafordultam 15 perc után. Nem éreztem annak szükségességét, hogy végig menjek. Álmos vagyok, akár mikor kelek fel, és fekszem le. Ezt magam sem értem, hogy hogyan lehet ez. Nincs megterhelés, csak vagyok, és ebben az állapotban is csak álmos vagyok. A torkom a sok sörtől fáj, hideg volt.
Van egy Merlot nevű olasz borom, amely vörös. Abban már korántsem vagyok meggyőződve, hogy tényleg olasz. Lila címkéje van, nincs ráírva, hogy honnan való, lényegében semmilyen lényeges adat nincs rajt. Hogy mikor fogom meginni? Az rejtély, mert nem igazán szeretem a bort. Egy szép pillanat lesz, amikor ki fogom nyitni.
Bécsből való, úgyhogy ezért is elég különleges.
Hétfőn a Vienna-i reptérről én vezettem haza. Gps-t használtam, és most jól működött, mert jól beállítottam. Most nem hagyatkoztam másra, csak magamra.
Szép nap volt. Lényegében ennél, hogy nem csinálok semmit, és senkivel, annál jobb volt, és vezethettem.

júliús. huszonháróm

Kotyogós kávé. Váltottam, Cappuccinoról. 40 fok, hosszúnadrágban ülök és TV-zek. Ki nem igen megyek, mert nagy a sugárzás. Tegnap egy új filmet néztem meg, Képlet címmel, amiben a végén az Ufok megmentik az emberiséget, és egy új bolygóra viszik őket, ezzel újra elkezdődik az Ádám és Éva korszak. Meg persze a legfontosabb hogy amiután elvisznek pár embert az UFO-k napkitörés elpusztít minden élőlényt ezen a bolygón.

Éjjel olvasgatok, fél 4 kor kapcsoltam le a lámpámat, addig zajlott a Bella kontra Edward, azaz a New Moon, c. könyv. Az új Coelho könyvet, meg a felénél abbahagytam. Ez azért jelenthet valamit. Letöltöttem, a J.K. Rowling egy évéről szóló dokumentumfilmet. Nagyon megtetszett ez a nő, ahogy él, meg gondolkodik. Megjegyzem, egy sort nem olvastam még a Harry Potterből. Csak két filmet láttam idáig. Meg az Emma Watson-t. Ami még jobban vonz.

Múltkor felvetődött bennem az a kérdés, hogy hányan is olvasnak engem, aztán arra jutottam, hogy nem igen sokan, de sebaj, ez egy ilyen magányos műfaj írni, olvasni is az, szóval majd lehet, ha hírtelen meghalok, akkor mindenki felfedezi, és mindent belegondol a saját gondolatomba. Van egy norvég fotós ismerősöm. Egy nagy Jézus arc van a karjára tetoválva, a jobb kezén. Gyönyörű képeket csinál, de valahogy már mindenki nagyon jó képeket csinál, és ez lassan, már túl felesleget is jelent. Nincs értéke, annak hiába kurva jó egy kép, más meg még jobbat csinál, vagy éppen rosszabbat és a rosszabbul sikerült is remek, mivel egyedi.

Az írásban sincs már semmi élmény, egy az, hogy az emberek nem érnek rá olvasni, kettő, a könyvhöz is kell egyfajta megszállottság, hogy olvasson az ember, ha ez régebbről nem alakul ki, mint most sok teenagerben akkor cseszheti az ember. Ha blogra írkálgat valaki, akkor meg felvetődhet, hogy elveszti a címet, amit nézegetett, meg lassan, minden második ember blogozik, leírja a gondolatát így ahogy én. Vagy elolvassák vagy nem. Úgyhogy, szerintem ez nagy hátrány, hogy van blog, és mindenki kifejtheti gondolatát, vagy annak csíráját. Jó ha jobban belegondolok azért jó is lehet, mert vannak értékesek, csak rengeteg van, az a baj. Nincs szelektálás, nekem kell szelektálnom. Ami időt vesz el.

Sőt eddig sem tudtam beosztani az időmet, de most már azon leszek. Foci, már csak ritkán. Meleg is van, nincs is kedvem.

Este fényképeznem kéne, de olyan egyhangúak ezek a nyári esték, hogy egy kibaszott felhő sincs az égen, ami érdekesebbé tenné a naplementét. Most meglátjuk mi lesz este. Körbebicajozom a hegyet, 10 km kb. Aztán ha lesz valami akció, akkor lekapom. Holnap lehet, hogy megjön a csomagom, annak nagyon örülnék, bár inkább hétfőn. Várom már.

Az előző

Az előző bejegyzésem nem volt valami jó, de nem akartam már javítgatni. Ez az idézet egy könyvből való, honnan máshonnan. :)


"Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik. Még számomra is. "

Vienna, azaz Bécs

Kávéval borzoltam a gyomromat, felfrissítettem magamat. Most nincs új történet, meg általában véve semmi, csak meleg. Olvadnak a tükrök, izzadnak az emberek, fesztiválra járnak, hegyet másznak, de általában a normális emberek nem is tudom, mit csinálnak. Én alszom, éjjel meg olvasok és izzadok. Holnap jön egy hurrikán és 10 fokkal hidegebb lesz. Akkor meg az lesz a baj sok embernek, hogy esik az eső. Lehet fel kéne találni egy olyan műszert, mint a kocsikba, hogy be tudod állítani a hőmérsékletet, amikor kilépsz az utcára, és akkor örülne mindenki. A mezőgazdasági ember, esténként locsolóra állítaná a masináját, mások meg ahogy akarják. De ő tuti ügyelne a termésre, és boldog lenne. A ragadást nem is mondtam. Izzadás, ragadás. Újság? Ja igen. Vienna. Hát valahogy nem szeret az a táj, vagy igen szélsőséges vagyok. Novemberben voltam ugyanitt, esett a hó, néha az eső, és kibaszott hideg volt, és megismertem egy lányt, persze a csoportból. Piros villamos, hópelyhek, forraltbor, felhők. Most pár napja, meleg, nap, július, Vienna.
A Viennai Airportra kellett menni, Gps-sel, semmi probléma, de vissza, amikor hagyatkoztam unokatesómra aki Barcelonából látogatott haza, hogy az ő Gps-es telefonja jó, nekem csak az irányt kell mondanom, amúgy halkan jegyzem meg, ott is izzadtam és ott is ragadtam, de a sok fotózás, új élményáradat mellett ,csak amikor kiszálltam a parkolóba a reptéren, persze az odáig vezető út sem volt egyszerű hogy megtaláljuk, akkor éreztem kisebb nedvességet mindenhol. Most a word jelzett hogy túl hosszú a mondatom, de mivel leszarom, ezért nem javítom ki. Tegyél pontot ott ahol kellene, meg vesszőt kedves olvasó, és akkor se ijedj meg amikor nem találsz állítmányt, vagy tárgyat, esetleg, valami mást ,ami írtóan fontos a mondathoz. Rakd hozzá. Ügyes vagy.
Szóval jó volt az Airporton. Minden féle ember, járat, főleg az itáliai járatokat néztem, és figyeltem, hogy ki lehet olasz, vagy ki jöhet arról. Odamehettem volna egy taxi-s hoz is aki táblát tartott fel, Alex névvel. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy I am Alex. Aztán csak menni vele. Persze hülye álmodozás. Unokatesóm leszállt boldogan a gépről, vártuk mekkora csomaggal jön, de csak egy utazótáskával jött, mintha nem repülte volna át fél Európát. Kb, én nehezebb táskával vágtam neki a 186 Km-nek Vienna-ba, mint ő haza. Lehet hogy a fényképező teszi? Vagy az 1 literes Coca? 22:22 kor landolt a gépe, 22:42 kor, már osztoztunk a parkolóba vele. Azt hiszem, hoztuk a magyar mentalitást. Az utána következő egy órában dél Viennaba körözgettünk Gps, és az újratervezéssel 5 percenként. A hangulat, mondhatni őrült volt. Két Gps-sel a kezemben, csak mondtam hogy 500m- és jobbra, miközben a másik mást mondott angolul, persze rosszul, ámbár ákombákom jó utcanevet írt ki mindig, Margareten Strasse, és stb. Egy óra múlva a harmadik segítséghez fordultam. Gps kikapcs, táblák figyelése, és térkép. Ez után 5 perccel már a helyes úton tartottunk haza. Csak mindenki osztott mindenkit, szép magyarosan. Hazafelé úton unokatesómmal cseréltünk eszmét, azt hiszem sosem beszélgettünk ennyit, mint abban a 2 és fél órában hazafelé. Ez csak azért volt mert össze voltunk zárva. És ennyire jó a viszony közöttünk. Mondhatni, megismertük jobban egymást. Viennában, még a rendőrök is megállítottak minket, éjfélkor. Személyit megnézték, lehet hogy ők azt hitték hogy az útlevelünket adjuk oda, mert mondja angolul, hogy thanks passport. Ez már az ő dolguk. Aztán azt hittem ezután már tényleg megállás nélkül jöhetünk haza, de persze korántsem így történt. Az egyik körforgalomba felébredt nagybátyám, és ő mindent jobban tud mindenkinél, és mondta indulatosan, hogy rossz felé mész fiam. Persze ezt csúnya szavakkal mondta. Jó. Megfordultunk, persze jó felé mentünk, de a fiúnak szót kell fogadni, mindig az apjának. Nekem van, vagyis mégsincs ezért nem fogadok szót. Tehát tettünk egy nagyobb kört, mire hazaértünk. Jánosházánál, ismét rendőri ellenőrzés, de most szigorúan magyar részről, éjjeli fél 3 kor vagy kicsivel utána. Innen már csak 20 km. Ekkor is azt hittem, hogy innen már tényleg hazaérünk, nem nem defekt, tyúkot szállító kamion. Bűz és szag, tyúk szar szag, és tyúk szag, 10 kmen keresztül. Kacskaringós volt az út, nem lehetett előzni. Szép szó ez a kacskaringós.

Menetszélben pihenés

Megyek ide és megyek oda,
lassan eljutok valahova,
de ha nem, hát az sem érdekel.
Üres a szív és üres a fej..

Egy hét, sötét ősz 2

Egy hét, sötét ősz 1

folytatás:

A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem.

A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni.

A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha nem lenne már valóban valóság. Néha még álmodozom, mintha először jönnék ide, pedig ez mára az otthonom. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építmény. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rower. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem, elvégeznem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A város különböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például : mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol közében. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban.

Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek.

Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ezeknek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. A lehunytam szemem, az otthonomat a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom.

Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd késöbb a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük.

/folytatás lesz/

Eszedbe jut?

Eszedbe jut valaki, aki összetörte a szíved, és azt gondolod magadban, Ó igen, emlékszem.
Ó, persze, talán emlékszel, hogy zenét hallgattál a szobádban, vagy egymagadban sétáltál a rakparton, téli kabátba burkolózva, és magányosnak és bátornak érezted magad. De emlékszel arra, hogy minden falat étel olyan volt, mintha a saját gyomrodba harapnál bele? Emlékszel a vörösbor ízére, amikor visszajött és fröcsögött bele a vécékagylóba? Emlékszel arra, hogy minden éjszaka azt álmodtad, hogy még együtt vagytok, hogy Ő becézget és simogat, úgyhogy minden reggel amikor felébredtél, újra át kellett élned az egészet? Emlékszel, hogy egészen közel álltál a peron széléhez a metróban? Nem?