Egy hét, sötét ősz 2

Egy hét, sötét ősz 1

folytatás:

A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem.

A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni.

A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha nem lenne már valóban valóság. Néha még álmodozom, mintha először jönnék ide, pedig ez mára az otthonom. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építmény. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rower. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem, elvégeznem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A város különböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például : mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol közében. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban.

Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek.

Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ezeknek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. A lehunytam szemem, az otthonomat a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom.

Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd késöbb a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük.

/folytatás lesz/