Csillaghullás

Nehezen léptem ki az ajtómon. Egy baráti meghívást mégsem utasíthattam vissza, sőt, megjegyzem egy olyan legjobb barát meghívását, akit érdekel is, hogy mi van velem. Ő türelmes, türelmesen végig hallgatja a sok hülyeségemet, minden kicsi apró dolognak örül, vittem neki megkésve születésnapi ajándékot. Június 13dikán volt, de olyan elfoglalt, hogy csak most július végén tudtam meglepni. Jó volt vele, mert mindig jó vele lenni, olyan megmagyarázhatatlan hatással van rám, amit szeretek is. Lényegében már amikor felkeltem 13:10 kor erre az esti beszélgetésre gondoltam, hogy milyen is lesz, és miről meséljek.
Olyan furcsa vagyok, akárcsak a volt barátnőm. Most én félek, én vagyok zárkózott, én nem akarok menni az emberek közé, én vagyok olyan mint ő akkor, amikor elkezdtünk járni, és ez most olyan furcsa. Persze a tegnapi bejegyzésben is ezeket írtam le. Bár igazából, ilyen vagyok, nem tudom min lepődök meg, hogy csak pár embert érdekel az , hogy mi van velem. Nem kapok 10 emailt egynap és nem tudom azzal kezdeni az email visszaírást, hogy "bocs, de annyi dolgom volt" stb. Persze, hogy nem írnak az annak is köszönhető, hogy én nem írok, vagy nincs is annyi ember akinek fontos lennék. Meg az is lehet, hogy nincs is annyi barátom. Ez amolyan pesszimista felfogású eszmefuttatás lett, mivel, ha nem nyitok, akkor nincsenek is barátaim, de én már csak ilyen vagyok. Ki kell érdemelni a furcsa társaságomat, és türelmesen kell fogadni. Már változnék, csak annyira görcsösen akarok mindent, hogy egyszerűen nem megy semmi sem.
Zongorázni akarnék valahol, egy üres szobában, rendszeresen, csak úgy a semmi célból, vagy gyönyörű fényképeket csinálni, és kapjak érte dícsérő szavakat. Most nincsen önbizalmam, sem olyan motivációm, mint más korombelinek. Elveszettnek érzem magamat, a karommal ölelem magamat és kémlelem a rózsaszínszűrke égboltot, vagy a csillagokkal díszített esti égboltot, és gondolkozom, hogy valahol, valamerre, valamikor, megtalálom, azt a személyt akit keresek, és elfogad.
Éjjeli holdnál zongoráznék neki, a nagy ablakon bevilágítana a Hold fénye, merlot vörösbort innánk, és megcsókolna és átölelne a mikor befejezem a dalt, melyet én írtam, vagy ha nem is én, legalább tetszene neki.



A dal ez lenne.