A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye.
P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt.
Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni.
A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik.
Valami pluszt.
Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normális korbeli gyerekek.
De szerintem mindenki így van ezzel.
A történetét nem tudom, hogy mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd valahol befejezi és a fiókjában fog heverni.
Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömét lelték az életnek.
A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem?
Az óra, P. számára gyorsan eltűnt. Utána rögtön az esőben sétált a vasútállomásra.
Ő szeret az esőben kint lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte.
A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi, hogy sosem indul semmi időben. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát. Az ilyeneken már nem igen lepődik meg.
Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett és visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re.
Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott.
Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. visszabújt a könyve mögé.
Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott.
A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét.
Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg.
P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm.
Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta?
Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?
- Nem erről van szó válaszolt P.
- Akkor miről?
- Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom.
- A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes?
P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.
- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P.
A lány mosolyogva válaszol.
- Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok.
- És az hol van?
- Amerre te mész. Mondja a lány.
P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti.
- Nem értem. Mondja P.
- Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak a vont indulása előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.
P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz a messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen.
P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott:
- Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én.
- Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e.
E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem.
E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett 2 ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton.
Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott.
P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. Várnia kell egy picit, egy fél napot, egy napot, vagy többet.
Éjjel, ahogy a hold besütött szobája ablakán, és az álom nem jött szemére, E. felhívta P.-t.
Beszélgettek. 10 percet, félórát. Úgy váltak el, hogy majd találkoznak. Nem volt megbeszélve, majd ahogy alakul az életük, csak találkoznak, de mindketten tudták, hogy egymással még fognak találkozni. HA nem is most ezekben a hónapokban. Mi lesz ha az már túl késő lesz valamelyiküknek? Mi lesz ha…
A hóban cross-oztam a kocsival, nem is tudom hol járhattam. Aztán a főúton kamionok suhantak el mellettem, szakadt a friss hó, mentem valamennyivel, és közben fényképeztem. Este meg megtartottam a szokásos sétámat, amit egy hete kezdtem el, mert p.c. könyvében olvastam, hogy ez hasznos, de persze Márai is ezt írja. Kell az az idő amit magunkra kell fordítani, és egyedül legyünk a gondolatokkal. Nem igaz? 
Ősz volt . A hideg utcán, már csak a leveleket fújdogálta a szél, kavarogva. Hol megálltak, hol felreppentek…egyszer fel másszor le. Egy templom melletti padon két fiatal ült,a hidegben. Észre sem vették hogy fúj a szél, azt sem hogy hideg van már, azt se hogy késő van és várja őket az otthon melege. A két fiatal szemlátomást örült egymásnak…boldognak tüntek, és szívük mélyén azok is voltak. Ültek egymás mellett, nem szóltak egy szót sem csak nézték egymást. Nem értem… Mit csinálnak??? Ülnek és egymás szemébe néznek... De nem. Egymás lelkét figyelték. Mit rejt? Rosszat? Jót? Talán mindkettőt? De igazán erre választ nem kapunk, míg meg nem éljük a rosszat és a jót. A fiú már mosolygott, szerette a lányt látszott a nézéséből. És a lány? Merre járt, merre jártak a gondolatai??? Mire gondol épp? Félti mástól lelkét? A fiú időközben szerelmes lett. Elérte az a leírhatatlan amit az embernek át kell élnie és meg kell tapasztalnia míg él ezen a Föld nevű bolygón, a szerelmet. Látta a lány bizonytalanságát, látta a lány lelkét és csak várt várt…Szívét már egy bársonydobozban odaadta a lánynak. Pár hónap múlva, a lány két kezéből kiesett ez a szív… érezte tettének súlyosságát, de nem tett ellene semmit. A fiú eközben lehozta a csillagokat s teremtett egy új világot, amelyben elhitte saját maga számára, hogy minden amit tesz, szép jó és egy olyasmit érzett ami jobbá tette. Ez a világ létezik. A Szerelem birodalma. Könnyebben csinálta meg a feladatait, miközben ébren álmodott. Rájött Személyes Történetére ami benne él, és mindenkiben. Idővel mindenki rájön, hogy saját maga számára mi a Személyes Története. A fiú most is valahol a hideg utcán ül egy padon, és várja a lányt, akit már régóta nem látott és nem jött. Várja, hogy észre vegye, hogy itt ül és már didereg a hidegben, de még sem jön. A fiú gondolatai már csak foszlányokból állnak. Várakozik. Mindenhéten ugyanakkor, ugyanúgy várja a lány. Már egy félév telt el. A lány nem jött. Merre lehet? Már talán mással él? Gondol a fiúra? Gondol a közös padra ahol egymást figyelték szerelmes tekintettel? Fél elmondani az érzéseit? A fiú egyik nap bánatosan ült le a padra. Ezen a borongós napot „ünnepelte” születésnapját. Leült a padra, a szél hidegen fújt ismét, akárcsak mint fél éve. Várt 11 percet a lányra, hátha talán emlékszik a napra, erre a napra, mely csak számára fontos, különleges, és más mint a megszokott napok. 11 perc múlva történt valami. A lány feltűnt a távolból. Haját fújta a szél, didergett kabátját kezével összefogta, sálja lebegett a hajával. Leült a fiú mellé, és a fiú hoz szólt. - Szeretlek. mondta halkan a lány és folytatt: – Nem tudtam kifejezni az érzéseimet…nem tudtam, hogy lelkemet kezedbe adhatom-e, nem hittem abban, hogy eddig szeretni fogsz és vársz rám. Itt vagyok. Most már csak a tied. Bocsásd meg nekem, hogy szívedet amely bársonydobozba tetted és átadtad elejtettem, de én tehettem róla. Bocsássd meg nekem. Nem volt válasz. A fiú csodálkozóan nézte a lányt, ismét a szemébe nézett de a lány zavarában össze- vissza nézett, csak a fiú szemébe nem. Hallgatta a szavait, és nem akarta elhinni, hogy mindezt, most , és éppen ekkor mondja el amikor a legkevésbé gondolta volna. Nem tudta mit csináljon, nem tudta hogy legyen. A lelke szerette a lányt. Komolyan gondolja a lány közeledését??? Ismét hagyja , hogy leejtse lelkét és szenvedjen egyedül, éjjeleken át virrasszon , napokon keresztül ne egyen semmit??? Hagyja hogy a sors sodorja tovább??? Adja át magát az érzésnek??? És ha fellángolás??? Megölelte volna, de tudta hogy most már ő nem biztos az érzéseiben. A lány felállt , és elment. A fiú a padon ülve gondolkozott. Valóban komolyak a lány érzései? Valóban érzi azt amit ő régen? Már nem tudott hinni a teremtett világában. Hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta újra az érzés…a szeretet érzése. Másnap a fiú a lány háza elött állt, az eső zuhogott, elázott teljesen a ruhája, haja csurom víz volt…felhívta a lányt telefonon. - Szia. Nézz ki az ablakodon. mondta a telefonba a fiú. A lány elhúzta az utcára néző ablak függönyét és látta hogy ott áll a fiú, aki sokat jelent a számára. Lerohant kinyitotta a bejárati ajtót, és szaladt …szaladt ahogy csak bírt. Karja kitárva, megölelte a fiút ahogy csak bírta. Ölelte szívszakadva és megcsókolta a fiút. Csókjuk rövid volt, és érzéki. A fiú visszacsókolt. Most már érezte, hogy a teremtett világ nem álom, itt van a karjai közt. Elkezdődött köztük valami. Most már ketten ülnek a templom melletti padon és szeretik egymást.. élvezik egymást társaságát és ettől kezdve elindult a láncreakció, a fiú és a lány elkezdett játszani.
