2010. november 10., szerda

A vonaton

Hajnalban, amikor még minden csendes volt, amikor még állatok is csak  nyitogatják pilláikat,  nyújtózkodnak a rókák az odújuk  előtt, én meg akkor indultam útnak.  A nap még nem ragyogott viszont már nem voltak csillagok.

Tél volt, az állomáson a lámpafényei is vacogtak a hideg hajnalban, amikor harapni lehetett még a jég hideg levegőt. Az emberek sehol. Talán még alszanak? Most épp édesen álmodnak még? Lesz egyáltalán utazó a vonaton? Mindegy, majd olvasok, és nem figyelem őket. Nem találok ki senkinek új történetet, új élményeket, új életet.
Ezt szeretem csinálni. Ránézek egy emberre, az agyam el kezd kalandozni, hogy az illető mire gondolhat, miért éppen így öltözött fel, hová tart.

A vonat fékei izzottak, a megállóban, pirosas narancsos szikrákat szórtak gondosan szerteszéjjel, nagy vonyítás közepette. Itt van. Felszállok. Elindulok. Elindultam. Most már biztos.

Félek…

A vonaton nem kabinok voltak, hanem egy nyitott részben ült mindenki, legalább így elkapom a nénitől, aki három sorral ült előttem az influenzát, mert nagyon zihált, és a torkom kezdett fájni. Mondjuk, lehet a hidegtől, de ha influenzás leszek, tudom, hogy a néni köhögött a térbe és elindultak az ott lévők felé, a bacilusok, akik édesen megtapadnak az arcokon. Azokon az arcokon, akik édes mosoly helyett még alszanak a dunyha alatt.  Mindenki bamba még. Talán csak a testük kelt ki a jó meleg takaró alól, és nem a lelkük. A lelkük ott maradt a jéghideg fürdőszobában és arra vár, hogy megpofozza valaki az arcukat, vagy meleg vízzel öblítsék le, vagy kisminkeljék, vagy ….
(A nők mindig álarcot hordanak, feljavítják magukat.
Így már szebbnek tűnik a világ, gondolják sokan.)

A vonaton sikeres embernek gondoltam magam, egy szép házzal, egy szép dzsippel, de, hogy miért a vonaton jutnak eszembe ilyen dolgok. És ha téltelezzük fel, van autóm, méghozzá egy dzsip, akkor miért ülök hajnalok hajnalán a vonaton?
Na igen. Lényegtelen.
Az tény, hogy sikeres vagyok és tehetséges, ott akkor ezt képzeltem. Van egy szép házam, ami előtt fenyőfák állnak melyet nem rég ültettem. A házat egy vizsla őrzi,  A ház emeletes, az ablakok előtt spaletta, fa színű, a ház sárgás, fehéres, olyan se színű. A kocsi a ház előtt áll, az udvar rendrakás előtt, nem rég vettem.
A ház belseje pont olyan, mint mindig is akartam, cserépkályha, amerikai konyha, jó nagy tv, egy kibaszott nagy hintaszék, amiben lehet olvasni. Könyvespolcok, rengeteg könyvel, amelyeket az évek alatt olvastam, vettem, gyűjtöttem.
Mindegyik könyv egy apró öröm, boldogság, történet, emlék.
Mindegyikre emlékszem, hol és mikor, és kivel vettem.
Apró szigetek maradnak meg bennem, jó érzéssel tölt el, hogy egy könyv sok mindent tartalmaz számomra.
A könyvtartalma, ami talán minden olvasásra mást ad, mást kapsz az írótól, emellett a személyes történeteim, ezt E.-vel, a másikat O.-val, a harmadikat egyedül, egy esős délutánon vettem Rómában az akkori kedvesemmel.
Olyan szép szemei voltak és a haja… Barna szem, barna haj, olaszos női test. A körte alakja, csípője vonala, annyira megihletett, hogy csináltam róla egy sorozatot a fényképezőmmel, írtam róla , a szívébe láttam magam.
Ő volt a múzsám. (az akkori, mert mindig változnak, csak én nem). Most nem tudom merre jár, de mindegy is. A szerelem múlandó, hagyni kell, hogy átéljünk újat és újat, hisz rövid az élet.
A valódi szerelem értéket adott, inspirált, olykor kihozta belőlem a legjobb embert, a legjobb szeretőt, a legjobb írót, a legjobb festőt, a legjobb zongoristát.
Néha bután felteszem magamnak a kérdést. : Mit szeretek magamban?
Hát ez egyszerű. Azt, aki vagyok. Szeretem a lelkemet, hogy nem egy olyan érzéketlen fajta férfi vagyok, aki a nőket tárgyaknak tekinti, és félti minden vágyát, és fél megosztani minden gondolatát.
 Nem olyan vagyok, aki csak a fociról tud beszélni, nem vagyok olyan, mint apám. Ő ilyen volt, vagy ki tudja. Talán anyám majd egyszer elmondja nekem, hogy milyen is volt Ő, és nem csak azt hallgatom tőle, hogy: „Olyan vagy, mint apád”.

Hát bizonyára hordozom a tulajdonságait, még ha nem is tudok róla, hogy az övé az.
Azt szeretem, hogy a dolgokat mélységében élem át. Belegondolok olyan dolgokba, amikbe nem igen merészkednek emberek. Keresem a miértekre a választ. És ez a kedvenc szavam is. „Miért szereted az embereket?” „Miért vetted ezt fel”… mert tetszett, de miért tetszett, mert szép, miért szép… és el lehet játszani mindig ezzel az 5 betűs szóval: „MIÉRT?”
Beleélem magam mások helyzetében, próbálom megoldani, de igazából erre is rájöttem, hogy szeretnék jót, és közben meg nem kell figyelnem a saját problémáimra.
A lélek, amely valóban tükrözi azt, hogy kik is vagyunk. A test, a kinézet, az arcvonások a mell, a fenék méret, a láb méret, mind ráadás. Minden ember teste egyforma, minden nő teste, minden férfi teste ugyanolyan.
Ha szerelmes az ember, csak egy nő teste, és egy férfi teste kell, melyet a szívével és lelkével kapunk. Átadja, hogy vigyázzunk rá, mert törékeny, és ha mégis összetörjük, ezáltal lesz erősebb. Nem szándékosan törjük össze nyilván. Ki akarná csak úgy összetörni szerelme legféltettebb kincseit? És csak a lelket akarjuk, a test csak az a valami, hogy valóban ki tudjuk mutatni, tettel, érintéssel, simogatással a szerelmet. De ezt valóban őszintén teljesen ki lehet mutatni???

A másik dolog a kezem, amit szeretek magamban. Szeretem az ujjaimat. Szeretem használni őket, amikor a billentyűket nyomogatom a zongorámon, egy Fazioli típusú zongorán, ami 3méter hosszú versenyzongora. Imádom.
Gyerekkoromba nem igen szerettem, a kötelezőt játszani, meg nem érdekelt.
Érdekelt, de valahogy tudtam, hogy sosem leszek olyan jó, mint azt mindig is képzeltem, és megijedtem ettől a tudattól, hogy nem leszek híres zongoraművész, nem lesz önálló koncertem.
Ehelyett, lett pár koncertem. Meg csináltam az álmom. Egy olyan este volt ez, amikor a verseim, és a zene megmutatta a lelkem pár darabját, több részébe betekintést adtam magamból a közönségnek.
Hatással voltam azokra, akik eljöttek, és miközben magamat adtam, a lámpák, gyertyák beragyogták a zongorát, a versek életre keltek, a képeim életre keltek, mert nem maradhat el, tényleges vizuális élmény sem. Képek, amelyeket én készítettem E.-vel. Felszálltunk pár olyan vonatra, amit nem tudtuk igazán, hogy merre megy, csak annyit hogy Kelet vagy Nyugat. Egy tetszőleges állomáson leszálltunk, és mint a hülye japánok fényképezgettünk. Embereket, házakat, amelyben elképzeltünk a közös életünket, a gyerekeinket hamar felnőtté nyilvánítottuk. Terveztünk. Persze, csak amolyan kedvtelésből. Csak kitaláció volt.

Jó volt vele. E. is barna szemű és barna hajú. Érzékeny lelkületű nő, aki az álmait és vágyait is megpróbálja kifejezni . És táncol. Megállíthatatlanul. 

A vonaton amint ezt a történetet kitaláltam, rájöttem, hogy az életet úgy kellene kialakítani, hogy megférjen a folyamatos tanulás is és közben valóban éljünk, valóban mi, mi legyünk én-én legyek...
Nyelvet, olaszt, angolt tanulni. Olvasni különböző regényeket, fejlődni. A könyv egyfajta boldogság. Új világot teremtünk magunk elé. Számtalan könyv van, ami értéktelen, nincs értelme, de ezért vagyunk, hogy kibontsuk, megválogassuk.
A vonaton elaludtam, és mindezt álmodtam… álmodtam végre. Az édes insomniám, már túl erős, de végre tudtam aludni, és álmodni.
Egy ismeretlen pályaudvaron szálltam le, véletlenül vagy a sors akarta-e nem tudom, de ott volt E. és fényképzetünk ismeretlen helyeket, embereket, akiknek történetet találtunk ki, házakat, amelyekben elképzeltük, az életünket, egy egészen más életet, mint a miénk. S hogy, miért akarunk más életét élni? Mert talán mások akarunk lenni, mint aminek gondolnak minket, pont olyanoknak lássanak amilyenek vagyunk. 

1 megjegyzés:

doribellamy írta...

Ez egy olyan bejegyzés, amin azt hiszem, nagyon sokáig fogok gondolkodni. Egyes részein legalábbis biztosan. Gyenge pillanatomban vagyok éppen és ezért talán még jobban megérintett a tartalom. :) De olyan dolgokra világítottál rá, amik nyilvánvalóak számomra, mégsem gondolkoztam még rajtuk soha. Köszönöm, hogy megosztottad velünk, az olvasóiddal ezt a bejegyzést!