Átlagemberek

Sokadszorra kezdtem el valamit is írni. Most inkább csak olvasok vagyis olvasnék, de aztán 10-15 oldalnál megunom. Azt érzem, hogy most nem akarok a főhös szerepébe lenni, az igaz életben sem szoktam. Aztán ha kikászálódok az oldalak mögül, persze el kezd dolgozni bennem a történet, hogy én xy, egyszerű átlagember, hogyan folytatnám a történetet.

Persze ehhez kell egy jó író, mert nem minden könyv ilyen.

Most szólt a harang a templom toronyból. Hajnali 3 óra. Most már álmos vagyok, de nincs kedvem aludni, nem kapcsol ki az agyam. Nem agyalok semmin, egyszerűn nincs kedvem aludni. Azt tervezem, hogy fennt maradok egész éjjel. De persze ez hülyeség. Ámbár ha most 4körül elaludnék, ismét dél, 13 óráig fel se kelnék, ami elég dühítő.

De ma is ezt csináltam.

Naplemente időszakában azaz kb 1 órán át, az ember, legalábbis én, felfokozott állapotba kerülök, mivel ezt a pillanatot meg szeretném őrizni magamban. Fényképezőgépet ragadva, szaladva hogy a legjobb helyen elkattintsam a gépet stb.

Ma Noszlop határába ért a Naplemente, és ott csináltam képet. Az illatot és a naplementét sem  tudtam úgy megfogni, mint ahogy akkor és ott jelen volt. Tőlem jobbra óriási viharfelhők sokasodtak a távoli Bakonyban, balra viszont lassan bandukolt a hegy mögött a nap.

Szép látvány volt.

Jó volt csak úgy autóba pattanni, és ha nem is a világvégére menni, mert Noszlop azért nem a világvége, az érzés jó volt.

Lehet még olvasgatok, vagy a franc tudja.

Könyvből

...
-Hova megyünk?
-Világgá, kishaver! Olyan messzire, amilyen messzi még sosem voltál.
-Te már voltál?
-Hehe. Minden héten. Még sokkal messzebb is. Na kapd elő azt a sütit, és kínáld meg Dénes bácsit!
...

Ha valaki megkérdezné esetleg, de csak tényleg akkor, szóval azt, hogy a képek mikor és hogyan és miért készültek, hát...azt felelném, hogy tegnap.

Néha...

Néha az elhatározások is kevésnek bizonyulnak, ha az ember mögött nincs az az erő amely hajtja előre.

Vannak elhatározások, aztán utána ködös minden. Nem mehetek csak úgy a falnak, igaz? Vagy ha mégis, akkor mi lesz a ködben, mert hátra sem jöhetek vissza már, és ha kikanyarodok jobbra, vagy balra azaz letérek az útról, ott is köd van. A ködben ki fogja fogni a kezemet? Ordítani, pedig ilyenkor a legfeleslegesebb.

Telnek a napok, megállíthatatlanul, igaz nem is szeretnék ugyanazon a napon lenni mindig, és nem is szeretném megállítani, de az iszonyú jó pillanatok lassabban folyhatnának, az iszonyat unalmas pillanatok, mint például ez is, azok viszont teljenek gyorsabban. Noha ez is lehetetlen, mégis néha pontosan így érezzük, csak éppen fordítva.

Pillanatok örök ködébe veszünk.

A születésünk kezdetétől történik rengeteg dolog amelyből hátrányunk van. Ez miért lehet? Minden ember ugyanaz, közben meg valahogyan mindenki más. Vannak hasonlók, ebből adódóan vannak ellentétek, és vannak a (?).

Tehetségek, tehetésgtelenek, okosok, buták, szépek, csunyácskák. Aztán ezek keverékei, meg mindenféle keverék.

Zagyválok mindent, szavam túl értelmetlen, túl bonyolult.

Legszívesebben a Balaton parton autóznék éjjel. Egyszer nagyon régen megtettem, és az érzés, néha még rámtör, hogy igen, ott, de jó volt. Ez a vágyás, most nem lenne jó, hisz az akkori érzés, nem megismételhető. Vagy jobb, vagy rosszabb fogadna, az az érzés már soha, és nekem az kell. Menni akármerre, bámulni a tömeget a kocsiból, mert ott védettnek érzem magam, hogy ne vegyenek észre, nem is kell észrevenniük, csak ne nézzetek.

Az eltévedés maga lenne a játék a rátalálás a helyes útra, pedig a feladat jól elvégzése.

Hogy mi lesz az út végén, a fene tudja, egyenlőre egy helyen állok, félek elindulni, mert mi van ha utam ködben végződik, és semerre sem tudok kijutni. (?)

Mi lesz? Nem csaphatok bele már semmibe, igaz fiatalság bolondság, de az érzések sem a régiek, semmi sem a régi.

Elveszek, elveszünk, közben a napok telnek megállíthatatlanul, s nekem, neked el kell indulni, köd ide, kijelölt út oda, vagy sem, mert nem lehet tudni, egyszerűen semmit nem lehet tudni, és ez borzasztó.

Mások? Mások kit érdekelnek. Tudják az útjukat, leszarják a ködöt, meg minden mást, mennek előre mint a Távirat. Hozzájuk képest persze le vagyok maradva. Azt hiszem későn érő vagyok. Mindegy is, ez van, igaz?

Pitypangröptetés

A szobám ablakán lágy levegő száll be, most ebben a negyedórában hűl le a levegő, ilyenkor az illatok intenzívebbek lesznek a délelőtthöz, vagy a délutánhoz képest. Lassan lenyugszik a nap, még látom a szemközti ház mellett az utolsó cikázó narancssárga, vörös, vérvörös sugarait.

A madarak csicseregnek az előttünk lévő elvirágzott orgonabokrok belsejében. Néhány emberi zaj hallatszik még be az ablakon, és a közeli főút moraja, kamionok vagy versenymotorok gyorsítása, vagy a vonat kűrtje töri meg azt a fajta csendet, amit gyerekkorunkban érezhettünk. Vasárnap van. Hál Isten nem érzem a vasárnapi nyomást a lelkemben, most nincs lelkiismeret-furdalás, csak vagyok. Fekszem az ágyamon, s mélyen letüdőzöm a friss levegőt. Bezárom a pillanatot.

A Tv szinte összes programján Politika, Gazdaság, mit kellene tenni, mi volt, mi lesz, üres fecsegés. Átkapcsolok egy mesecsatornára, betakarózom, és ahogy nem is olyan nagyon régen, nézem a mesét, eszem valami süteményt, aztán várom, hogy a negyedóra alatt történjen valami új, és megismételhetetlen titkos pitypangröptetés.

Coeur de pirate || Comme des enfants

Írtam ebben az esőben, de ezt a kis történetet nem tudom, és nem akarom megosztani. Ez az én történetem marad. Az élet olyan szakaszába értem, ahol meg kell érteni a halált, el kell búcsúzni, olyan személytől, akit szeretek, fel kell készülni arra, hogy ezek az utolsó pillanatok amelyeket vele töltök. Nem tudjuk, hogy mikor ér el minket a halál. Azért imádkozom este, hogy legyen jobban és maradjon még velünk.
.....

A pillangó megrebbenti szárnyát

Egy másik ember, egy másik ország, sok ismeretlen, akár az egyenletből, amit nem tudunk megoldani, ha nem gyakoroljuk eleget. Az életben az a szép, hogy egy esélyünk van mindenre. Néha több, de az már nem azaz esély ami először volt, és a sok mi lett volna ha, és mi lenne ha…
A múltat nem lehet megváltoztatni, mégis a múlt hatására van, hogy sok embernek rossz.
Kiválik egy, és már nem is egy azaz egy, hanem fél. A fél, meg nem egész, és nem egy. Igen, ez kacifántos megfogalmazás, de így van.
Amikor azt mondják sokan, légy önmagad, csináld amit szeretsz, az néha sokszor nem csak úgy van. Te nem látsz bele az én életemben és én nem látok bele a te életedbe, mégis itt vagyunk s ismerjük egymást.
Egy másik ember, ugyanazokkal az érzésekkel, megélt érzésekkel, azaz teljesen ugyanaz mégis más, ha egy másik országban van, és ott él. A problémákat az elhagyott országban hagyja, és kezdi jól érezni magát.
Vagy mit tudom én. Én valahogy így képzelem.

A problémák megoldhatók, ha jön a megfelelő ember, azok az emberek akiket úgy hívunk, hogy kiegészítő emberek. Rájuk mindig szükség van. Mindig akkor vannak jelen az életünkben, ha épp rosszra fordul az életünk, és elfelejtjük őket, ha jóra. Ezért kiegészítő emberek. Valamit segítenek nekünk, ami nagyban befolyásolja az életünket. Hatással van ránk.
Délután a kórház felé esett az eső. Erősen zuhogott, alig láttam valamit az úton, mégis előzni akartam, és előztem. Dacolva az élettel. Bíztam magamban, hogy igen, meg tudom előzni, mert feltart. Aztán, persze sikerült meg előzni, mivel már a vezetés olyan mintha biciklizés. Esett, előztem, hideg volt. Kórházban a papámat látogattuk meg. Az élet annyit ad a fájdalomból amennyit el tudunk viselni magunkon, mert ha más vinné a miénket ő nem bírná, mivel nem rá van szabva. Nah ez egy idézet valamiből, persze nem teljesen, meg csak körvonalakba, de ezzel nagyon nem értek egyet. Van akinek alapból fos az élete, és van akinek meg minden előtte van, és úgy él le egy életet, ahogy neki jó. Szóval van két halmaz. Van a fos élet, szerintem minden magyar ebbe képzeli bele magát. Aztán van az über fasza élet, ebbe tartozik a magyar elit. Van a halmaznak az a tulajdonsága, hogy lehet ez is meg az is. Hát ide nem igen tudom, hogy kiket soroljak.[ Legyen a pillangók helye. Amúgy is baromság behalmazozni az embereket nem?
De most ha magamat sorolnám be, akkor a pillangók közé, persze ez buzis, de mégis jobb mint a fos élet, és az elit élet nem?]

A kórházban nem volt jó lenni, mert miért lenne jó. Papit látni az jó, csak úgy látni, hogy nincsen jól, és az orvosok nem is látják, az meg már elég bosszantó. Mert így van nem látták sokszor. Vajon hol lehetnek az orvosok? Az élet megválaszolatlan kérdései.
Hazafelé megálltunk. Vettem parkoló cédulát, ami reggel 7óráig jó lett volna, mondom magamba addig nem akarok maradni, de azért aranyos vagy jegyautomata. Akartam venni egy könyvet, persze a környék egyetlen könyves boltjába nem volt meg. Mondom jó. Odajön a néni, mi kéne? Kérdi.
-Kundera. Mondom.
Egy darab nem volt, nem hogy a legújabb.
-Megrendeljük? Jött a kérdés.
-Dehogy.
Még rákacsintottam García Márquez, Gabriel: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok burzsuj, ezért ott hagytam. Meg nem élhetek, könyvön, meg vonatjegyeken nem? Hazafelé pedig lassan jöttem hátszéllel, ahogy a madarak repülnek. A búza szálak dülöngéltek a széltől, megsimítva mindegyik szárat, a nap érdekesen világított, a háttérben pedig felsorakoztak az ég sötét felhői, gyönyörű képet festve ezzel. A búza szinte vakított a sötétkék viharfelhők hátterében. A fényképezőm, pedig otthon a Coelho-s könyveimet feküdt, aludt várta gazdáját és a pillanatot, amit megörökíthet, az olyan pillanatokat, amikor a pillangók megrebbentik pillekönnyű szárnyaikat a dülöngélő búzamező közepén sötétkék viharfelhőkkel a háttérben és haláluk közeledtében.
love, andrea piovanni

[xxx] be írt szöveg enyhén hülyeség. Ne vedd figyelembe. :) 

Az éj színe

Kristályos éjszaka. A levegőt faljuk, habzsoljuk ebben a lágy délről jövő szellővel együtt a fekete térben s elveszünk ebben a halmazban. Talán mi leszünk akik kikerülnek, így üres halmazt alkotva nem tartozunk sehova sem, de kit érdekel. Kétes sötétben nézem, ahogy harcolnak egymással az ezüstös csillagok, harcuk nem tart soká, de bámuljuk, mivel minden halad, ők is, mi is.Itt ülsz mellettem, édesen átkarollak, közös levegővétellel, közös dallal, közös szívritmussal.Órák telnek el, órák vesznek el, órák közös kattogásában figyelünk, pislogunk, figyelünk, álmodozunk.

A sötétbe burkolózva nézzük a távoli hegyeket, titkokat akarunk felderíteni, mélyen átélni a pillanatokat.

A nap lenyugodott már rég, a felhőkön utolsó vöröses narancssárga fényei cikáztak, repülők szálltak a nap felé ki tudja hány ezer méter magasan, mentek valahová, egyenesen neki a napnak őrült nagy sebességgel.

Madarak játszadoztak a lágy széllel. Azt játszották, hogy ki tud magasabbra, és magasabbra repülni, s onnan a magasból ki mer mélyebbre és mélyebbre zuhanni a közeli tó tükör felszínét ki érinti csőrével először.

 Különleges pillanat ez, ezernyi apró élet bolyong most mindenütt, elhanyagolva ezt az adott pillanatot amely már múló pillanat. Minden pillanat múló és soha meg nem álló.

 A hegyről nézve, mindenki siet valahová, csak mi maradunk mozdulatlanok és mi maradunk egy helyben (?). Csak mi vagyok egyedül. Gondolnék a szerelemre, milyen lehet? „Találkoztam tán vele messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kis lány lesz. Merengő. A lelke párna, puha semlyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. ...
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.

Gondoltam mindenre, álmodoztam mindenről, de a pillanatot nem akartam bezárni, és itt hagyni.

Tehetetlenül nézzük, hogy félelme testén felül kerekedik, s lelke felszáll arra a hajóra, amire mindenkinek fel kell szállnia. Félve alszom el, s ő is. Csendben várjuk, hogy történjen valami.

Várom, hogy a halál elkerülje, s ő várja, hogy a halál elérje.

Milyen meghalni? Mi van utána? Persze csak az számít, hogy a lelkünk él, örökké.

Testben, akármilyen testben, de a lelked örökké él, akárhol, bármikor bármiért. Hányszor halunk meg? Milyen meghalni kérdezi tőlem?

Tudta, hogy nem tudom a válasz, s a sötét perzselő hold csendjében ültünk a hegyen, figyelve közös lélegzésünk súlyát.

Ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi. Belevilágított a hold a szememben, arcomon fénylettek a cseppek, amelyek meg meg környékeztek. Hiszen sok-sok éjen át gondolunk már rá, mi lenne ha…

Lebegünk.

Együtt, örökre.

S cigaretták könnyed füstjébe takarózva vártuk a hajnal fényeit, amely felmelegíti testünk s lelkünk.

Eltévedve ülünk, egy hegy tetején melyet Ismeretlen Hegynek neveztünk el, itt a fehér kápolnától nem messze. Kétségbeesésünk rég elhagyott minket, örültünk, hogy itt, és most vagyunk. Az éj, vagy este puha színében, zajtalanul élünk pár óráig, kérdéseket teszünk fel, futunk egyhelyben a válaszok ért, várjuk, hogy a falu felett felkeljen a nap, ez a falu, amely a távolban az otthonunk. Csendességbe gyömöszölve megannyi kis élet, emlékkép öröme és bánata.

Lebegünk.

Együtt, örökre. 

Pára

Eléggé hideg van, bár már vártam, hogy jöjjön egy kis eső, és hideg. Nem azt mondom, hogy most nem örülök neki, de örülök, csak olyan más. Igazából csak szitál az eső amit szintén szeretek, de most valahogy nem, bár napra és fergeteges fényre sem vágyom. Ez van, ezt szeretem. Azon gondolkozom, hogy tetteink elindítanak dolgokat. Ha ezt és amazt cselekszel, eljutsz valahova. Egy emberre hatással leszel, ő rád, és újra másra leszel hatással, ő másra, és a másik másikja pedig egy harmadik emberre. Ez, persze mindig is így volt a világban eddig nem? Ez után is így lesz. Hatással vagyunk egymásra, cselekedeteink meghatározzák mások életét. Cselekvések, tettek, szavak, döntések, álmok elérése, álmok összetörése, élet eltörés, élet pozitívság, új élet, halál.

Azt nem tudjuk és talán nem is kell, hogy mi hány emberre vagyunk egyszerre hatással eddigi életünk során, és hány emberére leszünk. Furcsa dolog ez. Minden ember ugye mégis csak más, nem akarhatják ugyanazt amit mi akarunk, és fordítva, aztán vannak emberek akik segítenek mindenben, hogy egy bizonyos célt elérjünk, és vannak bizonyos emberek akik éppen elgáncsolnak, tesztelve a másikat, hogy meddig bírja még erővel.

Tettink meghatározzák az életünket. Ha csinálunk valamit, azt belső elhatározásra csináljuk nem igaz? Ehhez kérünk másoktól segítséget, ha kapunk az tökéletes és nagyszerű, ha viszont nem, akkor sincs semmi probléma, mert van akaratunk, hitünk motivációnk, ha össze nem törték volna persze.

Amit leírtam a sorokat, az eső már nem szemerkél, hanem zuhog, zivatar. Az esőcseppek gyorsan pillekönnyen esnek alá a kinyílt lila és fehér orgona bokrok virágairól. A madarak eltűntek, pedig nem rég, hajnalban fél 5 felé elkezdtek élni, beszélni egymással.

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Meg kellett néznem a zuhogó esőt. A cseppek milliárdjai verték az országutat, a házunk előtt. Gyönyörű képet festve. Ki akartam menni lefényképezni pár zúduló cseppet, de nem volt kedvem teljesen elázni 3 másodpercnyi idő alatt, így bentről néztem és gyönyörködtem. Az orromat a hideg ablaküvegnek nyomtam, s az ottmarad párába beleírtam szerelmem kezdőbetűjét.

A zápor elhaladt a falu felett, már csak a tavaszi eső illat száll a levegőben. Hidegebb lett, betakarózom, s álmodom, valami jóról, vagy rosszról, ki tudja, lehetetlen lenne leírni miről fogok. Az álmok már csak ilyenek. 

Az élet is hasonló, hisz nem tudjuk, kire milyen sors vár. Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat. Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

"Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló"   

Éjszakák

Néha kellenek azok az esték, mint akár a mai. A pontos időt nem tudom, mert a szobai „nagy” óra már egy hete 9 óra 34percet mutat, ami meg nem messze van tőlem, szintén megadta magát, és nincs benne elem. Szóval kellenek ezek az éjszakák, amikor megnézel 2 jó filmet, és valami megindul benned, ha nem is az, hogy megváltod a világot, de de valami hasonló. Megkönnyebbülés, tisztán érzés, mosolygás az egész film alatt. Mely filmek lehetnek ilyenek? Magyar régi filmek. MOSZKVA TÉR. Mondanom sem kell tovább. Ilyenkor meg kell nézni. Itt az érettségi, tavasz, noha elszálltak azok az idők, mikor érettségiztem, de visszaadják azokat azt az időt, amit akkor én éltem át, ez a film, pedig megmutatja, hogy ’89-ben mások mit éltek át. Bennem is van mehetnék, bennem is van az a semmi, ami a főszereplőben, én is mentem már lány után, vakon, aztán szerencsére jól sült el. Azt hiszem, hogy ha választanom kellene, és azonosulnom a filmmel, mert általában ez a céljuk a filmeknek, hogy azonosuljunk. Szerintem. Szóval én vagyok Petya, ez alap. Van is piros autóm, és néha eléggé pöcs vagyok, ahogy ő.

Velem mi van? Semmi. Nyomok egy kergemarhás burgert sült krumplival, lehet, hogy megeszi az agyamat, de legalább nincs benne csalamádé.

Kellenek ezek az esték. Teámat a film után szürcsölgettem a csillagos ég alatt, a kutyám már az álmából jött ki mellém az udvar közepére. REM fázisban lehetett, ekkor álmodunk. „erős agyi aktivitás jellemzi, ekkor álmodunk. A mozgatóizmok átmenetileg lebénulnak.”

A meleg tea épp édesen pillekönnyen ért a gyomromba, vártam, hogy a tökéltes pillanatban, azaz mert kellemesen érzem magam, kapok fentről egy hullócsillagot, de nem jött, bár lehet, hogy jött, csak éppen mire beértem a szobámba, akkor ért a fény a földre.

Egy kis részlet a film végéből. 

Más így

Alkonyodik már a hegy mögött. Nem szabad, nem teheted. Ezt hajtogatod magadban, a szemed könnyes, s szemed fehérjéje pirosas. Otthon egy csomó könyv hever a szobában a földön, úgy 5-10. Mind vár rád, majd ha haza érsz.

Felhők jönnek, s majd tovaszállnak a déli széllel. Nem szabad, s nem teheted.

Bordó és lila felhők csupán, melyeket a nap narancssárgája gazdagítja, s te állsz a hídnál, bámulod, magadba zárod a pillanatot és nézed a nap utolsó csöppnyi könnyed lelkét a felhőkön. Mély levegőt veszel, hogy elő tudd hívni a pillanatot, azokon a bizonyos napokon.

A madarak össze-vissza repdesnek a folyó felett a nap felé. Az őzek riadtan futkároztak a réten, aztán megállnak, mert rájöttek, hogy értelmetlen a rohanás. Nézték ők is a naplementét, hogy felfogták-e azt nem tudom, de, hogy gyönyörködtek benne, az szinte biztos.

21 gramm

Paul Rivers:  

Hány életünk van? Hányszor halunk meg? Azt mondják, mind elvesztünk 21 grammot... halálunk pontos pillanatában. Mindenki... 21 gramm. Egy kolibri súlya... egy rúd csokoládé... Mennyit nyom 21 gramm?

Álld meg!

Ki az, aki ápol születésem óta, ki testemet-lelkemet a bajtól is megóvja? Ki tanított engem Isten szent nevére, vagy ha baj vagy bánat ér, ki ölel szívére?

Könnyes lesz a szemem, ha róla beszélek, az én édesanyám ez az áldott lélek!

A szívemnek nincs szebb kívánsága vágyak csak, hogy őt az Isten ezerszer megáldja!