Kristályos éjszaka. A levegőt faljuk, habzsoljuk ebben a lágy délről jövő szellővel együtt a fekete térben s elveszünk ebben a halmazban. Talán mi leszünk akik kikerülnek, így üres halmazt alkotva nem tartozunk sehova sem, de kit érdekel. Kétes sötétben nézem, ahogy harcolnak egymással az ezüstös csillagok, harcuk nem tart soká, de bámuljuk, mivel minden halad, ők is, mi is.Itt ülsz mellettem, édesen átkarollak, közös levegővétellel, közös dallal, közös szívritmussal.Órák telnek el, órák vesznek el, órák közös kattogásában figyelünk, pislogunk, figyelünk, álmodozunk.
A sötétbe burkolózva nézzük a távoli hegyeket, titkokat akarunk felderíteni, mélyen átélni a pillanatokat.
A nap lenyugodott már rég, a felhőkön utolsó vöröses narancssárga fényei cikáztak, repülők szálltak a nap felé ki tudja hány ezer méter magasan, mentek valahová, egyenesen neki a napnak őrült nagy sebességgel.
Madarak játszadoztak a lágy széllel. Azt játszották, hogy ki tud magasabbra, és magasabbra repülni, s onnan a magasból ki mer mélyebbre és mélyebbre zuhanni a közeli tó tükör felszínét ki érinti csőrével először.
Különleges pillanat ez, ezernyi apró élet bolyong most mindenütt, elhanyagolva ezt az adott pillanatot amely már múló pillanat. Minden pillanat múló és soha meg nem álló.
A hegyről nézve, mindenki siet valahová, csak mi maradunk mozdulatlanok és mi maradunk egy helyben (?). Csak mi vagyok egyedül. Gondolnék a szerelemre, milyen lehet? „Találkoztam tán vele messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kis lány lesz. Merengő. A lelke párna, puha semlyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. ...
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Gondoltam mindenre, álmodoztam mindenről, de a pillanatot nem akartam bezárni, és itt hagyni.
Tehetetlenül nézzük, hogy félelme testén felül kerekedik, s lelke felszáll arra a hajóra, amire mindenkinek fel kell szállnia. Félve alszom el, s ő is. Csendben várjuk, hogy történjen valami.
Várom, hogy a halál elkerülje, s ő várja, hogy a halál elérje.
Milyen meghalni? Mi van utána? Persze csak az számít, hogy a lelkünk él, örökké.
Testben, akármilyen testben, de a lelked örökké él, akárhol, bármikor bármiért. Hányszor halunk meg? Milyen meghalni kérdezi tőlem?
Tudta, hogy nem tudom a válasz, s a sötét perzselő hold csendjében ültünk a hegyen, figyelve közös lélegzésünk súlyát.
Ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi. Belevilágított a hold a szememben, arcomon fénylettek a cseppek, amelyek meg meg környékeztek. Hiszen sok-sok éjen át gondolunk már rá, mi lenne ha…
Lebegünk.
Együtt, örökre.
S cigaretták könnyed füstjébe takarózva vártuk a hajnal fényeit, amely felmelegíti testünk s lelkünk.
Eltévedve ülünk, egy hegy tetején melyet Ismeretlen Hegynek neveztünk el, itt a fehér kápolnától nem messze. Kétségbeesésünk rég elhagyott minket, örültünk, hogy itt, és most vagyunk. Az éj, vagy este puha színében, zajtalanul élünk pár óráig, kérdéseket teszünk fel, futunk egyhelyben a válaszok ért, várjuk, hogy a falu felett felkeljen a nap, ez a falu, amely a távolban az otthonunk. Csendességbe gyömöszölve megannyi kis élet, emlékkép öröme és bánata.
Lebegünk.
Együtt, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése