Pára

Eléggé hideg van, bár már vártam, hogy jöjjön egy kis eső, és hideg. Nem azt mondom, hogy most nem örülök neki, de örülök, csak olyan más. Igazából csak szitál az eső amit szintén szeretek, de most valahogy nem, bár napra és fergeteges fényre sem vágyom. Ez van, ezt szeretem. Azon gondolkozom, hogy tetteink elindítanak dolgokat. Ha ezt és amazt cselekszel, eljutsz valahova. Egy emberre hatással leszel, ő rád, és újra másra leszel hatással, ő másra, és a másik másikja pedig egy harmadik emberre. Ez, persze mindig is így volt a világban eddig nem? Ez után is így lesz. Hatással vagyunk egymásra, cselekedeteink meghatározzák mások életét. Cselekvések, tettek, szavak, döntések, álmok elérése, álmok összetörése, élet eltörés, élet pozitívság, új élet, halál.

Azt nem tudjuk és talán nem is kell, hogy mi hány emberre vagyunk egyszerre hatással eddigi életünk során, és hány emberére leszünk. Furcsa dolog ez. Minden ember ugye mégis csak más, nem akarhatják ugyanazt amit mi akarunk, és fordítva, aztán vannak emberek akik segítenek mindenben, hogy egy bizonyos célt elérjünk, és vannak bizonyos emberek akik éppen elgáncsolnak, tesztelve a másikat, hogy meddig bírja még erővel.

Tettink meghatározzák az életünket. Ha csinálunk valamit, azt belső elhatározásra csináljuk nem igaz? Ehhez kérünk másoktól segítséget, ha kapunk az tökéletes és nagyszerű, ha viszont nem, akkor sincs semmi probléma, mert van akaratunk, hitünk motivációnk, ha össze nem törték volna persze.

Amit leírtam a sorokat, az eső már nem szemerkél, hanem zuhog, zivatar. Az esőcseppek gyorsan pillekönnyen esnek alá a kinyílt lila és fehér orgona bokrok virágairól. A madarak eltűntek, pedig nem rég, hajnalban fél 5 felé elkezdtek élni, beszélni egymással.

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Meg kellett néznem a zuhogó esőt. A cseppek milliárdjai verték az országutat, a házunk előtt. Gyönyörű képet festve. Ki akartam menni lefényképezni pár zúduló cseppet, de nem volt kedvem teljesen elázni 3 másodpercnyi idő alatt, így bentről néztem és gyönyörködtem. Az orromat a hideg ablaküvegnek nyomtam, s az ottmarad párába beleírtam szerelmem kezdőbetűjét.

A zápor elhaladt a falu felett, már csak a tavaszi eső illat száll a levegőben. Hidegebb lett, betakarózom, s álmodom, valami jóról, vagy rosszról, ki tudja, lehetetlen lenne leírni miről fogok. Az álmok már csak ilyenek. 

Az élet is hasonló, hisz nem tudjuk, kire milyen sors vár. Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat. Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

"Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló"