Ülök a konyhába

Ülök a konyhába, feltettem a kávét főni. Leülök, aztán ránézek az órára, hogy már megint dél múlt. Nem jó ez így. Tudom jól. Gyorsan átszaladok a szobámba, bevetem az ágyat, bekapcsolom a laptopom, felhúzom a redőnyt.

Megnézem a telefonom, normál esetben sem hív senki, de most az ébresztő sem jelzett, bár lehet, hogy félálmomba kinyomtam a picsába, szokott ilyen lenni, és mikor felkelek mérgelődök, hogy miért nem ébresztettél???

A kávé kezdte kiköhögni a barna nedűt. Futottam a konyhába, mert tudtam, hogy a kis tartóedény eldőlt, ha nem érek oda időben, akkor a egész kárba vész.

Kiöntöttem a mikró előtti bögrémbe a kávét, amibe már korábban egy kis tejet csempésztem, és három kockacukrot. A fekete bögrémet ami belül fehér az első barátnőmnek vettem, de rejtélyes módon még nálam van. (Lehet, hogy nem adtam oda?)

Elmegyem a fürdőbe, megmosom a pofámat, belenézek a tükörbe, a szemem fehérjéje ismét sárga, ami esetemben már megszokott, más esetekben pedig fogalmam sincs, hogy ez miért van.

Emlékszem még 10 éves lehettem, amikor szemvizsgálaton a doki a macska szőrére fogta a dolgot, vagy a májamra. Akkor még nem ittam, igaz most sem(?), de ez a szemem sárgasága nem tudni, hogy honnan jön. Lehet, hogy valami betegség?

Megnézem az ágyamra feküdve az emaileket, felnézek 3 közösségi portálra, megnézem a blogom írt-e valaki kommentet, megnézem a fényképeimet, hogy mi az az apró változás, amit észreveszek, mivel állandó vendég vagyok a saját képmegosztómon, csak, hogy még nézze valaki a képeket.

Semmi. Ez itt a helyzet. A mai mérleg, avagy a hajnali, nem is tudom, hogy írjam. Szóval a hajnalimai mérleg az egy lájkolás.

Anyám hív a telefonomon. Meg is ijedtem, hogy már mi van, lehet hogy ál hívás, vagy valami, de nem. Anyám képe jött elő a hívásra. De rég hallgattam már a csengőhangomat.

Megiszom közbe kortyolgatva a kávét.

Anyám nem adja fel, tovább hívogat.

Nem szeretek telefonon beszélgetni.

Az sms, igaz 5 percbe is telik, ha ügyesek és fürgék az ujjak akkor kevesebb időbe, de azalatt a pár perc alatt, az sms címzettjére gondolunk, ami egy jó érzés.

A kimondott szavak meg elvesznek, nem állítja meg őket semmi sem betonfal, sem pedig üvegablak.

Töri tanárom mesélte egyszer, vagy már nem is tudom, hogy kicsoda, hogy az indiánok, amikor megjelent arrafelé a vasút, ami közel 30 km/h-val közlekedett, felültek rá, a másik állomáson pedig azt mondták, hogy leszállnak, mert be kell várniuk a lelküket is. Szóval ha 30 km/h- val „száguldozunk” akkor elvesztjük a lelkünket? Persze ha indiánok vagyunk.

Vagy csak a halálkor vesztjük el a lelkünket?

Vagy egyáltalán elvesztjük valamikor?