A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye.
P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt.
Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni.
A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik.
Valami pluszt.
Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normális korbeli gyerekek.
De szerintem mindenki így van ezzel.
A történetét nem tudom, hogy mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd valahol befejezi és a fiókjában fog heverni.
Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömét lelték az életnek.
A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem?
Az óra, P. számára gyorsan eltűnt. Utána rögtön az esőben sétált a vasútállomásra.
Ő szeret az esőben kint lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte.
A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi, hogy sosem indul semmi időben. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát. Az ilyeneken már nem igen lepődik meg.
Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett és visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re.
Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott.
Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. visszabújt a könyve mögé.
Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott.
A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét.
Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg.
P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm.
Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta?
Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?
- Nem erről van szó válaszolt P.
- Akkor miről?
- Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom.
- A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes?
P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.
- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P.
A lány mosolyogva válaszol.
- Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok.
- És az hol van?
- Amerre te mész. Mondja a lány.
P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti.
- Nem értem. Mondja P.
- Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak a vont indulása előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.
P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz a messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen.
P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott:
- Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én.
- Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e.
E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem.
E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett 2 ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton.
Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott.
P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. Várnia kell egy picit, egy fél napot, egy napot, vagy többet.
Éjjel, ahogy a hold besütött szobája ablakán, és az álom nem jött szemére, E. felhívta P.-t.
Beszélgettek. 10 percet, félórát. Úgy váltak el, hogy majd találkoznak. Nem volt megbeszélve, majd ahogy alakul az életük, csak találkoznak, de mindketten tudták, hogy egymással még fognak találkozni. HA nem is most ezekben a hónapokban. Mi lesz ha az már túl késő lesz valamelyiküknek? Mi lesz ha…
A hóban cross-oztam a kocsival, nem is tudom hol járhattam. Aztán a főúton kamionok suhantak el mellettem, szakadt a friss hó, mentem valamennyivel, és közben fényképeztem. Este meg megtartottam a szokásos sétámat, amit egy hete kezdtem el, mert p.c. könyvében olvastam, hogy ez hasznos, de persze Márai is ezt írja. Kell az az idő amit magunkra kell fordítani, és egyedül legyünk a gondolatokkal. Nem igaz? 
