301

Két napja köd, párolgunk. Ma is mint már sokszor dél körül, egy meghatározott úton bringázom egy fél órát, de valahogy mindennap más. Nem tudom mitől. Néhány ismerős embernek köszönök egy „jó napot” ők vissza, ami duplán jól esik, mintha tényleg ismerném.

A temető előtt rengeteg autó, valakit most temettek.

A hegyet tetőt nem lehet látni sehonnan, még a legközelebbi útról sem.

Itthon vannak az osztrákok a sárga házba, amelyről sokszor írtam.

Épp bringázás közben láttam a hegyen egy akkora házat, amibe bőségesen elférne egy három gyerekes család, és nekik ez csak a pince.

De volt tetőtér, amire én mindig vágytam kisebb koromba, igaz most is. Olyan jó érzés lehet ki bámulni onnan, mert magasabban vagy, messzebbre ellátsz, persze ha szép az idő, de most a ködöt is lehet bámulni. Ha esik az eső, meg nézni, ahogy az ablakon pereg le az eső, nyáron, vagy amikor tiszta az ég kinyitni, és nézni a tetőről a hullócsillagokat, egy elvont zene mellett. Elszíni egy cigit, elgondolkozni az élet értelmén, vagy megkeresni, kutatni, hogy mégis mi lehet az. Gondolkodni, és elengedni az elveszett érzéseket. Észrevenni, hogy az, amit keresünk, lehet, hogy ott van a közelünkbe, mert Isten mindig küld egy embert, akire szükségünk van, de nem biztos, hogy észrevesszük, nem biztos, hogy érezzük.

Talán nem látjuk a ködtől, mert nem lépünk közelebb.

„A Fény Harcosa nem fél megkönnyezni régi sebeket, sem örülni az új felfedezéseknek. Amikor érzi, hogy elérkezett az idő, otthagy mindent, és elindul a kalandja után, amelyről annyit álmodott. ” p.c.

Betemet a kedd, tanulok, tanulnék.


http://ihardlyknowher.com/andreapiovanni / lapozás jobb oldalt alul  (page)