Egy estém Prágában

Bekapcsoltam a laptopom.  Megnézem az emaileket. Megnézem a blog statisztikáját, hogy mégis valahonnan önbizalmat nyerjek. A tegnapot próbálom a múlthoz taszigálni, és amit elhatároztam úgy is legyen. Érzések, ragaszkodások. Miért van ez? És talán nem is a vágyakat kell megszüntetni, hanem a ragaszkodást?

Nézem, az elvárt szám meg van, valamelyest megkönnyebbültem. Csörren a telefonom. Egy ismerős hang a kiadótól. Délután jön értem valaki és már visz is Prágába dedikálni. Pár óra alatt legyek készen. Persze nem mintha ez akadályt jelentene. Egy kávézóba lesz pár ember akiknek tetszett az írás. Autogramot akarnak, amelynek súlya sincs, csak szimbóluma.

Azonnal igent mondtam, hogy történjen valami, úgyis akartam, de azonnal.

Törlődjön ki a tegnap, és töltődjön fel a ma, és a holnap. Boldogság, ott vagy, és én megmarkollak.

A határhoz közeledve, az utolsó magyar benzinkútnál elküldtem sms-eimet, jelezve, hogy én, lám itt sem vagyok. Fontos volt jeleznem legalább E.-nak, és kész.

Aztán telefon kikapcs, kezdetét vette az igazi út. Az autóban kezdetét vette a beszélgetés. Sofőrömmel könnyed beszélgetésbe kezdtünk. Nők, foci. Politika nem. Kicsik vagyunk mi, hogy változtassunk ezen a 21 éven már, ami rossz irányba indult akkor és most.

Aztán fogytak a kilométerek a szavak is beszűkültek.

Brno-ban egy kis IKEA kitérő.

Sok furcsa betű, nem értettem semmit. De ha egy ismeretlen országba téved az ember megesik az ilyen. Csak furcsa volt így látni az IKEA-t. Átrohantam azért félóra alatt rajta. Vettem egy bögrét, egy feketét, jó lesz a többi közé. 

Már csak 200 km. Az olvasók is biztos már elindultak, én meg késésbe vagyok. Az eső elkezdett szemerkélni. Az autópálya hőmérséklete 0 fok, a levegő pedig -1 mutatja az elektromos útjelző tábla. Már csak az kell, hogy megfagyjon a víz az úton . Az autópálya zötykölődős , a gyomrom fel le jár, folyamatosan, néha ahol végre új az útszakasz, furcsa érzés kerülget, aztán újra a folyamatos zakatolás.

Prága belvárosában már megszólal a GPS- miszerint „ön a végállomáshoz ért”.

Már látom is a kávéházat és mellette a könyvesboltot. Lassan 21 óra. Kiszállok a kocsiból, elzsibbadt a lábam, az autó hátsó üléséről előveszem a bőr táskámat, benne a kedvenc tollammal, amivel írok. Ezzel fogom dedikálni a könyveket. Viszonylag sokan vannak. A könyveket alá írom, mosolygok. Az utolsó előtti embernél látom, hogy következik az utolsó. Ittam egy korty vizet, és megkérdeztem, hogy hogy hívják és saját névével ellátott kis üzenetet írok bele neki.

Nagyon örült ennek az olvasó és ujjongott. Aztán az utolsó olvasom elém tolja a könyvét, nem is néztem az arcára. Ez a kéz túl ismerős. Felnéztem, rám mosolygott megdobbant a szívem, azt hittem, hogy E. de feleszméltem, hogy Ő ide sem érhetett volna. Feltettem újra a kérdést, hogy hogy hívják, név szerint dedikáltam neki.

A könyves bolt eladójának még 10 könyvet dedikáltam, megköszöntem, hogy meghívtak, és hogy mindent ilyen hamar és gyorsan szervezetten csináltak.

Kisétáltam a könyvesboltból, a sofőröm már ott volt a kocsival. Megmondtam neki, hogy menjen a hotelhez, és aludjon. Így Prága és én együtt maradtunk egyedül. A főtér kivilágított díszes sor fái mutatták szinte az utat. A Moldva vize visszatükrözte a parti épületek tompa fényeit. Csúszós macskakövek, emberek, maga Prága ölelt. Rágyújtottam egy cigire, végigsétáltam a Karlův most-on, azaz a Károly hídon. A 30 szobra vigyázta minden lépésemet. Emberek fényképezkedtek csodálkoztak. A híd közepénél megálltam, és nekitámaszkodtam a híd korlátjának és bámultam a Moldva sodrását. Friss hideg éjjeli levegőt magamba szívtam az eső gyengéd cseppjeit éreztem arcomon. Elmosolyogtam. Lehunyt szemem előtt E.

A híd végéhez érve láttam egy közeli kocsmát, beültem az emberek közé, s rendeltem magamnak egy finom sört.

A többire viszont nem emlékszem.