2011. január 25., kedd

A hétfő és szerda közötti nap

Felhős borús az idő, akár az életem, sőt szürke is. Már megszokásból élem túl a napokat. Valahogy így- úgy. Aldo Ciccolini-t hallgatok. Olaszos neve ellenére is olasz és valahogy francia is. Nem mentem bele az élettörténetébe. A lényeg, hogy zongorista. Az általam nézett felvételeken - öreg korába is- úgy játszik mint egy zseni. Persze az is.
Bár én is így tudnék fordul meg a fejemben a dolog. Valahogy mindig más képességeire figyelünk fel nem igaz? És akarjuk talán makacsul, vagy talán csak álmodozón azt a képességet, tehetséget, azt a valamiben való pozitív dolgot. Bennünk is van, ezzel hitegetjük egymást mi emberek, hogy mindenki megtalálja a szerelmet, és azt amiben a legjobb, vagy jó, vagy átlagos, egy a lényeg, hogy simán – néha persze az élet megmutatja -, hogy korántsem simán történik az élet.
Talán létezik az a „te engemet én tégedet???”  jaj virágom virágom.
Nah mindegy.
A szemközti házak gomolygó kéményfüstje északra halad, déli szél fúj, déli szél, hozta a pár mm-es havat, és a hideget. A szürkeséget?
Tegnap, emlékszem sütött a nap. Kocsival fent voltam a hegyen úgy 400 m magasan, ültem egy padon, úgy vagy más fél órát. Beszéltem hangosan, csak úgy, mert állítólag az angyalok így hallanak minket. Nem tudom, csak néha hiszek ezekben a megmagyarázhatatlan dolgokban, abban a pillanatban azaz tegnap ott a padon a csípős szeles napsütéses időben, azt akartam, hogy meghalljanak végre, és valami rávitt, hogy nekem most erre van szükségem. Beszéltem beszéltem, aztán a közeli kápolna harangjai megszólaltak. Ekkor persze tudtam, hogy azért mert dél van, de először azt gondoltam hogy ez egy jel, hogy jól van, megbeszéltük a dolgokat rajta vannak az ügyön 100%-ig. Aztán persze csak dél volt. Vagy rajta vannak az ügyön és ez egy jel?
Ideje lenne megfékezni.
Kicsit fáztam is már a padon. Elküldtem gyorsan pár emailt, hogy mennyire szar nekem. Dél felé fordultam a kocsival a parkolóban, ahol magányosan várakoztam, hogy több napsütés zuhanjon be a kocsi szélvédőjén keresztül. Lehunyt szemmel napoztam, s közben a rádióból valami cseh vagy szlovák klasszikus zenecsatornát talált kereső, ezt az egyet. Valahogy összhangban volt minden ott és akkor.
Eredetileg ebben az időben egy másik helyen kellett volna lennem, ha szépen terelem az életemet, de valahogy nem sikerült, és így, a hegyen, a parkolóban napoztam.
 Teljes értelmetlenség.
Egyre szürkébbek lesznek a felhők. Ne már. Megpróbálom photoshoppolni, várj, rakok rá egy kis narancssárgát, és pirosat az ég aljára. Hiszen valahonnan mindig kikandikál a nap sugara, akármilyen az idő. Legalábbis itt a határban lévő erdő fáinak koronája tetején. Csináljuk így. Használjunk több színt. Húzzuk fel a színeket. Nem vagyok benne biztos, hogy történni fog valami, de mindennap van egy Isteni pillanat, amely betölti a szívünket. Legyen ez a mai naplemente forró kávéval a kezünkben. Figyelni fogom az árnyékok megszüntethetetlen játékát, amíg tart a fény.
És ne felejtsd el, hogy Minden őrült azt hiszi magáról, hogy normális.

Aldo Ciccolini : 

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tetszik a fotócsiszolgatásról szóló rész. Amúgy milyen emailcímen vagy elérhető?

andreapiovanni írta...

Attól függ ki kérdezi! :)
stevedrystan@gmail.com

Athenae írta...

Ami a mókás, hogy véletlenül találtam Rád, de az idézetünk a "magamról" szekcióban megegyezik. Nagyon tetszenek a képeid és az általam olvasott(egyelőre nem a teljes repetoár) elmélekdéseid elgondolkodtattak...
Csak fél óra a szabadban és újjászületünk...Lettem volna azon a hegyen :)