Illatok

Vannak olyan illatok, amelyeket megőrzünk. Fene tudja miért. Vannak olyanok, amelyeket elfelejtünk. Vannak illatok, amelyekről, csak akkor tudjuk, hogy megőriztük, mikor újra érezzük. Elgondolkodunk, hol, mikor, miért…

Nálam, ez sokszor történt már meg. A tudatalattim megjegyezte, s ha újra érzem, ott vagyok, képzeletben az illat forrásánál. Egy parfüm, egy kézkrém illat, szájrúzs ezek : a szerelem melléktermékei, az illatok, amiket tudjuk, hogy megőriztük, de azt sohasem, hogy örökre.  És megint ott vagyunk, hogy örökre igaz? Mi az örökre??? Hisz az illatok sem örökké illatoznak, de néhány váratlan pillanatban újra ütközünk, s megküzdünk, az elfojtott szerelemmel, a múltbeli eseménnyel amely jó vagy rossz volt hozzánk. Amikor ez az esemény pereg le bennem,  úgy ver a szívem, mintha egy zongora kalapácsai verdesnék a húrokat. Néha rövid  néha hosszú, vagy magas és mély zizegős hanggal.

 Az illatok örök múlása igaz? Idézd fel otthonod illatát, idézd fel szerelmed illatát, idézd fel elhagyott otthonod illatát, idézd fel elmúlt szerelmed illatát! Idézd fel utolsó csókod édes körte illatát!

Új álmokat és terveket szövögetek

 Az életről filozofálok, hogy hogyan is kellene. Új álmokat és terveket szövögetek. Kávémat kortyolgatom, fázom. Olvasok pár könyvtári könyvet párhuzamosan egymás mellett. A régieket tegnap vittem vissza, újakra cseréltem. Nem olvastam mindet végig, sőt egyeiket se olvastam végig, csak félig. Elég volt. Nem volt túl érdekes. Jack Kerouac-tól olvasok kettőt. Miatta mentem be a könyvtárba, mert tetszett pár idézete amit írt, és a wikipédián az önéletrajza is megtetszett, hogy egy virágbolt fölött lakott, meg az is, hogy mindenhova vitte magával a füzetét amibe leírta a gondolatait, mert nem akarta, hogy elhagyják.  Lévén, hogy kezdtem magamat látni benne, már kerestem is a könyvtár oldalán, hogy van-e náluk ilyen. Mire nem jó a katalógus? Aztán volt kettő, kölcsönözhető, és már indítottam is a kocsit. Kihoztam, most ott porosodik a polcomon. Még nem is nyúltam hozzá. De majd talán. Lesz mindenre idő. Új dolgokat fényképezni, meg írni, sőt most már a szakdolgozatomnak sem ártana neki esni, és primitív lényemmel valami kézzel, igazán kézzel foghatót alkotni a tudomány és a …

nah befejezem. Amit rohadtul utálok az életben az ilyen típusú baromságokat írni. Esszé, mit gondolhatott a költő amikor a versét írta, és a tudósok pedig már rég tudják azt a dolgot amit a szakdologatba leírok. semmi értelme újra és újra leírni. Az más kérdés hogy én máshogy látom a dolgokat, de a lényegen nem változtat, MÁR van ilyen, hisz arról írok. Ami nincs, arról nem ír senki, csak az írók.

Most az a kérdés játszadozik bennem, hogy mitől költő a költő, és mitől író az író. Mert ennyi erővel a szomszéd is lehet költő, meg a mellette lévő szomszéd is. Nah ha ők írnak verset, azt nem fogja egy osztály olvasni, és feltenni a kérdést, hogy mire gondolhatott miközben írta, milyen lidérces álmok gyötörték, vagy miért örült annyira, vagy kibe volt szerelmes stb. Persze jó volt a régi íróknak a pr-juk azért jutottak el a tankönyvekig, hogy benne szerepelnek, aztán lehet, hogy nem is ér egyik vers se semmit. Ha másnak adok az jó, ha nem akkor is, mert ki tudtam magamból adni. Így működik. A termék teljesen mellékes.

Folytatni akarok már egy történetet mióta, de annyira félek, hogy véget ér. És utána meg keresnem kell más boldogság forrást. Nem akarom, hogy véget érjen. Olyan mintha kivégeznék valakit. És a történettel együtt élek, és ha nem lesz történet, nem leszek én?  Mi lesz ha a lány, akit ott leírtam nem is létezik, akit összegyúrtam olyanná akit szeretnék, hogy szeretne. Mi lesz, ha véget ér. Jelenteni fog másnak bármit is???  Leszarom, hogy jelent-e másnak valamit. Tudom, hogy nem így kell, de elsősorban magamat szórakoztatom végtelenül unott perceimbe. És ha jól megnézem elég jól el tudom ezzel szórakoztatni magam. Néha elképzelek egy szempárt, neki írok. Nem érdekel a neve, vagy ha már érdekel, akkor adok neki egyet, aztán beszélgetünk. Ő hajt, de közben nem mondd semmit, én meg írok neki. aztán egy következő nap egy másik. Néha van, hogy ugyannak írok, és őt már nem is képzelem el, mert hús vér ember. Aztán rettegetek, hogy jó-e vagy nem. Mert a magányos lét véget ér, és útjára indul a szöveg. Bennem máshogy zajlik le, mint benned. Nem igaz???

Vagy éppenséggel ugyanúgy. Látod te is saját magadat, az én szövegemben. És van az az érzés, amitől furcsán érzed magad. Aztán tudod, hogy az emberek hasonló dolgokon mennek keresztül, mint te, vagy én. A főbb pontok meg vannak. Szerelem, Boldogság, Szomorúság, Fájdalom, Elveszettség, Magányosság, ennek ellentéte, stb.stb.
Jack A modern próza eszméje és módszere című, harminc fő szempontból álló listája : 

1.    " 1 Jegyzetfüzetekbe firkált titkok és vad gépelt oldalak, a saját élvezetedre
2 Lehetőleg sohase igyad le magad az otthonodon kívül 
3 Légy szerelmes a saját életedbe 
 4Amit érzel, megtalálja önmaga formáját 
 5    Legyél az elme szent őrültje
6     Elméd végéből írj, végtelenül, amiről csak akarsz.

20. Higgy az élet szent körvonalában

21. Küzdj, hogy lejegyezd az áramlást, ami sértetlenül létezik az elmében

22. Amikor megállsz, azért tedd, hogy jobban lásd a képet, ne azért, hogy a szavakon töprengj

23. Kövess nyomon minden napot, amit a pillanat magasztalt a reggeleden

24. Élményeid, nyelved és tudásod méltóságában nincs félelem vagy szégyen

25. Írj a világnak, hogy olvassa és lássa, milyen pontos képet festettél róla

26. A könyvfilm szavakból álló film, a vizuális amerikai forma

27. Dicsérd a Sivár embertelen Magányban lévő Szereplőt

28. Vad, fegyelmezetlen, tiszta, alulról betörő alkotás, minél őrültebb, annál jobb

29. Minden körülmények között zseni vagy

30. Evilági filmek Író-Rendezője, melyeket a Mennyország Támogat és Pénzel"

---

Eggyek vagyunk, mégis mások. Párnafoltos arccal belenézünk a tükörbe, nincs kedvünk mégis akarunk, mások lázadnak, én lázadok. Próbálok átlépni magamon, de még nem tudom, hogy akarom-e. Ma este meg akarom változtatni a dolgokat. Újra önmagam leszek, mint eme írás előtt. Igen az lesz. 

Parkolói feljegyzés I. / 12:12

 http://youtu.be/Av50cnD2vuM

Ülök a parkolóban a kocsiban, még 20 percem van, nah nem az életemből, hanem a következő kötött időpontomig, ahol meg kell jelennem.

A klubrádiót hallgatom, csak itt tudom. Egy beszélgetős műsort sugároznak, olyan ez, mintha velem beszélgetnének, vagy veled. Kötetlenül, szabadon. Élettörténetek, emlékek, főként szép emlékek, amire jó visszagondolni. Aztán a műsorból van vissza 5 perc, talán jön a dráma, a mai mégjobb elgondolkodtatás. Felolvasnak egy aranyos verset. A műsorvezető is elpityergi magát, én meg sírok a kocsiban. Már csak 10 perc. Össze kell szednem magam. A vers a papákról szólt. Igyekszem megkeresni. Az én papámra gondoltam. Ő nyáron ment el, hosszú útra, de nem, nem hazudhatok magamnak, sem másnak. Meghalt. Hiába várom, hogy megjöjjön, kalapját levéve, betoppanjon az ajtón, mosolyogva, s majd nehézkesen leülne a konyhai székre, mesélne, hogy volt régen, mit csináljunk a kertbe most. Ő mutatta meg, hogy hogyan kell ásni, metszeni, hogyan kell jól kaszálni. Nekem nem volt apukám, nekem ő volt az apukám.

Könnyeimet törlöm az arcomról, már nincs idő összeszedni magam. Most ilyen vagyok, most pityergek, mint egy gyerek, és az élet persze nem áll meg, de aki ezt mondja könnyen beszél, neki nem hiányzik az én papám.

Vers I.

„Az óviban ma szörnyű rossz vagyok,

verekedem és felrúgtam Zsolti várát

a tányéron is mindent otthagyok,

és hiába szólnak rám látom a kárát.

Az óvodában mégis rossz vagyok

anyu azt mondja , hogy ma reggel

elment a nagypapám

és messze-messze jár.

De látom könnycseppet is elken

s tudom úgyis minden veszve már.

Anyu szerint elment a nagypapám.

Becsapnak mind!!!

Meghalt a nagypapám,

hisz sír mindenki, mint a vízözön.

S rám szólnak, hogy újra nagy a szám,

mert ehhez aztán végképp nincs közöm.

Becsapnak mind, meghalt a nagypapám.

Elmondom neki, majd ha visszajön.”

Vers II.

„Vannak nagypapák, akikből csak úgy dől a tanács,

és van olyan aki patikus és építész és van olyan aki ács.

vannak, akik bohókás halvány piros orral koccintanak nagy vidáman, ha van mire sörrel.

Van ki köztük szemüveges, ki gömbölyű, ki kalapos.

Valakinek bölcs minden szava,

csúnya épp úgy mint a szép.

S van olyan, ki alatt nyikorog a hinta szék.

Vannak nagyon szőrösek és vannak kicsit kopaszok.

Van, akinek az ing ujját fakítja már ki piszok,

vannak, akik pipájukból szippantanak nagyokat

s vannak, kik tiszta szívből szeretik a nagyikat.

Nagypapa kategóriában primisszima príma. „

nothing

Könnyebb a szavakat leírni??? Vagy könnyebb kimondani őket??? Melyik jobb??? Ami elszáll, vagy ami meg marad. Nem írom le, hogy örökké, mert az örökké is egyszer elszáll.  Már nem okoz örömet a fotózás, sőt az írás sem. Ez azért van, mert…

tovább nem írom le. Ismerős lehet az egész. Szétszabdalás. Szárnytörés. Van kép, de mindegyis, hogy az jó, vagy nem. Egy a lényeg. Nem elég jó. Te magad nem vagy elég jó. Vagyis inkább úgy mondom, hogy én nem vagyok elég jó az ő szemükben. A szemükben én vagyok az a nagy semmi.

Tegnap a kávém megfőzése, és kortyolgatása volt a nap boldog pillanata amire már felébredéskor vártam, húztam halasztottam, és 17 órakor végre... Ez volt a kezdet és a vége. Ma ilyenről szó nem volt, sajnos, hogy boldog. Viszont a leírt szavakat is ki mondtam. De aztán tudom, hogy semmi nem történik ezáltal, semmi, mint ahogy én.

Elvitték Larát is, hiába kerestem. Valakinek ugyanaz volt az álma mint nekem. Most ő vigyáz rá, remélem jól meg lesznek. Én meg csak álltam és kerestem, mert eljön az a pillanat, hogy…

csak nem hittem, hogy most. de tényleg örülök, tényleg…csak még jó lett volna, ha…

-            -      -     -

Több részre törik a szárny,

repülni csak álom már. / loptam az agyamból.

http://youtu.be/bwKINUrOhpA 

It Rains on Our Love

Délutáni programom, hogy a kis erkélyem ücsörgök, várok valakit, vagy valamit. Beleülök piros fotelembe egy jó könyv mellett, jól betakarózom és mindezek mellett még lágy zongora dalokat hallgatok. Most éppen egy olasz tehetséget, Giovanni Allevit. Ő saját maga komponálja a számokat. Csak zongora, de úgy hiszem magában is megállja a helyét, mert szép hangszer.
Egy igen vastag, de tartalmas könyvet olvasok, amolyan önéletrajzi.
Másfél óra múlva megéheztem, és szomjazni kezdtem. Töprengtem, van negyed órát, hogy most lemenjek-e tényleg a tőlem 50-mre lévő CBa-ba vagy Match-nak hívják nem tudom(most már csak a Coop-ot nem említettem és a Plus-t). Match van itt. Cba nem 50-mre van tőlem, hanem sokra.
Mondjuk oda szívesebben járok, mert nagyon kicsi és alig lehet elférni, de nekem tetszik, aranyos.
Elmentem hát, vettem enni, inni. Enni pár kiflit és párizsit, inni meg sio wilmoskörtés lét…
Visszatérve, kávét csináltam. Kimentem az erkélyre és figyeltem az embereket, amíg felforrt a víz. Az utcán nem volt nagy nyüzsgés, a szemközti panelben fellelhető néhány cselekmény, mozgolódás. Némelyik lakásba be lehet látni, mert vagy nincs függöny, vagy igen rövidke.
A két panel között van egy kis tér, amit most nagyzolva parknak nevezek el, de hát inkább csak tér. Van itt 2-3 öreg tölgy fa szintén ennyi fenyőfa, ennél valamivel több bokor ami frissen van vágva, sziklakert, pirosra festett pad, és egy zöld kuka közvetlenül a pad mellett.
Fű itt nem nő, helyette kaviccsal van leszórva ez a hely. Nem valami barátságos. A szemközti panel melletti járdán egy lány sétál. Amolyan modern öltözetű, mondhatom, hogy ez a stílus megszokott most.
Kávém gőzölög, hiszem forró még, és ha valami forró, akkor ez a dolga, hisz még a pokolba is dolga hogy gőzölögjön, azt hiszem. Hideg február vége felei nap volt, sütött a nap, felhők cikáztak az égen. Hol sütött a nap, hol a fény útját állták a felhők. Nyakam köré tekertem hosszú sálamat, és kiflit is viszek magammal a kávém mellé, kávém addig hűlt a teraszon, avagy gőzölgött, szerintem mindkettőt egyszerre.
Nem szeretem az ilyen napokat.
Kortyolgattam a kávét, s ez a lány ebben a nem túl barátságos helyre jött. Hosszú barna haja volt, valószínűleg barna csodálatos szemmel társulva, fekete kabátja lila sálja és lila harisnyája.
Cipője még így télen is a „balettos” kis topánkát viselte. Lapos talpú, szandálszerű, én balett cipőnek hívom. (És kiderítettem, ez az eredeti neve is.)
Rágyújtott egy cigire, leült a hideg padra, és várt. Az erkélyen kortyoltam a kávém, eltelt vagy 5-10 perc eközben nézegette a telefonját, gondolom hívást várt. Táskájában matatott, elnyomta a néhányszor beleszívott cigit amit szinte csak magától izzott a kezében. Zsebéből tic-tac-ot vett ki , hogy enyhítse cigis szájszagát.
Egy idős férfi bukkant fel a szemközti panel mellől és a lány felé tartott.
A lány kb. 18 éves , a férfi pedig a nagyapja lehetne, vagy a tanára.
Vajon a lányhoz jön? A lány az ő hívását várta? Közelít , közelít.
Az idős férfi kezében egy aktatáska, bőrből készület elegáns táska. Fején kalap. Léptei határozottak, közelít a lányhoz.
Valószínűleg most jön munkából, talán ügyvéd. Igen.
A padtól már csak 2-3 méterre van, és hirtelen felgyorsítja járását, és a pad mellett elmegy.
Rápillant a lányra, a lány felnéz a telefonja mellől. Kissé ijedtem, azt hitte ,hogy ő az akit annyira várt, de mégsem.
Visszabújik a telefonjához, aztán a táskájában matat. Egy tükröt vesz elő, belepillant. Majd hirtelen felém, néz, mintha csak most érezte volna, meg hogy valaki figyeli őt.
Felpillant, elmosolyodik, és integet. Kávém gőzölgése mögül kibújva, rámosolyodom és visszaintek.
A következőkben ő már a galambokat figyelte unalmában, én meg tovább őt.
Pár perc múlva jött egy fiú.
Látszott rajta, hogy feszült kissé. Csókkal köszöntötték egymást, nyilván nemrég ismerkedtek meg egymással. Nem volt természetes csók, avagy, nem a világ legszebb csókja csattant el, ott a kis téren.
A fiú nem igazán tudja, hogy mit mondjon, elkezd a táskájában turkálni, majd elővesz belőle egy cérnából font karkötőt a lánynak.
A lány nem annyira örült az ajándéknak, mint azt a fiú várta. Megnézte, megköszönte, majd zavartan a táskájába dobta.
A szél meg-meg találta a lány hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel..
A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél, s a nap fénye meg –meg fényesíti.
A fiú láthatóan most jött valahonnan és sietett, még a kabátját se gombolta össze. Sálját és kesztyűjét a táskából kotorta ismét elő.
Valami furcsa volt benne.
Felöltözött és tovatűntek a panelek között.
Pár hét múlva, talán ugyanazon a napon nem tudom ismét jött a lány, most más kabátban, de haja változatlan sötétbarna s ki volt engedve.
Újra felnézett az erkélyre, most már mielőtt leült ismét intett és elmosolyodott, és én is.
Szokásos kávémat ittam ütemterv szerint és figyeltem az embereket, történeteket kitalálva nekik, amivel szórakoztattam magam.
A lány leült, várt. 16 óra volt, egy hete ilyenkor jött hozzá a fiú, kicsit késve.
Eltelt 5 perc majd 10.
A lány telefonját kereste a táskájában, majd valószínűleg őt hívta fel. Ki volt kapcsolva, vagy foglalt lehetett, de a lányon látszott, hogy valami nincs rendben.
Dühödten beledobta a táskájába a telefont, és még várt 5 percet.
Mi lehetett, hogy a fiú szó nélkül nem jött el a lányhoz a megbeszélt időben és megbeszélt helyen?
Ismét eltelt egy hét. A lány már nem jött a barátságtalan helyre a piros padhoz és nem várta a fiút.
Meglehet, hogy szakítottak, vagy éppen egy másik, de barátságos helyre szöktek együtt. Ez már egy másik történet.

NOELLE

Hajnalban, a nap először fénylett hosszú idő után a földre. Az ég pirosban játszott, a maradék madár sereg bágyadtan ült a villanypózna vezetékein. Ezek a percek olyanok voltak számomra, mint régen és olyan pihentető az elmémnek. A gondolatok jöttek, néha maradtak, amelyeket el tudtam kapni még hirtelen, némelyek tovaszálltak, őket csak hagytam, had menjenek, mint a régi szerelmek, a ki nem érdemelt szerelmek, azok, akik egyáltalán nem tudtak szeretni, mert nem is akartak. Pedig a boldogság a cselekedetekben van.

         Mindjárt éled a város. Emberek árasztják el a parkokat, az utakat, birtokba veszik azokat a dolgokat, amelyek már rég őket birtokolja.  Hamarosan csörög az éjjeliszekrényemen a vekker. Kezdek izgulni, mert össze fog szorulni a szívem. Ki kell kászálódnom az ágyból, pedig semmihez nem volt kedvem. Néztem a fehérre festett falakat, a plafont, a már unalmassá vált festményeket a falon, hallgattam a kintről jövő madárcsicsergést. A gondolatok nem hagytak, azt gondoltam, hogy ha tudnék írni egy könyvet, akkor az mégsem lesz majd vígjáték, sem öldöklő küzdelem, akció dús, vagy a világ megmentője címre pályázó valaki. Az életem drámákkal volt teli, talán ez így is marad. Aztán jön egy személy, aki fel tudja forgatni az életedet. Hasonló szöveget hallottál már, hogy „én nem akarom megváltoztatni a személyiséged” például egy kapcsolatban, és sokszor van az, hogy a barátok pedig látják a változást, hogy ez a lány, vagy fiú, hogy rak rendet az összekuszálódott agyunkban. Nem igaz???  Mert a találkozás egy másik személlyel a legizgalmasabb dolog az életben. Kapcsolatba kerülni, megosztani az élményt, elkapni a másikat. ha csak felszínesen, de meglátni, azt a valamit, ami minden emberben különböző, de azonnal meglátni, és ezt a dolgot megszeretni benne. Ezeket az alkalmakat kell elkapni az életben, mert lehet, hogy azt hiszed, sok ilyen lesz veled, benned, de aztán amikor egyedül sétálsz a munkahelyedre, kezedben egy izzó cigivel, akkor az élet lesz a legnagyobb ellenfeled.

9 óra 5 perc. Lesétálok a Jean Macé utcába a LE PURE CAFE-ba, leülök egy asztalhoz, előkapom a kis füzetemet, beleírok néhány gondolatot, néhány pedig át alakul miközben leírom. A pincérlány  hozza a szokásos kávémat. Megköszönöm, majd mosolyogva elmegy. Nem kérdez semmit, pedig jól ismerjük egymást. Látta, hogy írogatok, így nem zavart.

Noelle-re gondolok, mi lehet vele. Mostanában újra róla írok. Nem tudom miért. Lehet, hogy a hiányát akarom kiírni magamból, vagy meg akarom testesíteni újra. (Ebben még én sem vagyok biztos, sőt) Felhívhatnám, majd újra szeretnénk egymást egy darabig, és ennyi. Emlékszem, mikor először megmutattam mit írtam róla, nagy szemekkel nézett rám és próbált nevetni, de nem tudott. Azt mondta, hogy furcsa, így viszont látni saját magát a szememből, és hogy így része valaminek valaki más emlékeinek.

A kávém, valamiféle új érzetet hozott. A szívem szorításából kibontakozott, s a pillanatban kezdtem megszeretni a várost, úgy éreztem magam, mint mikor először jártam itt. Mintha levegőhöz, friss levegőhöz jutottam volna, mintha az otthonomhoz közeli hegyen sétálnék. Mondogattam magamban, hogy jó fej vagyok, tehetséges, csak bízzak magamban, mert kibaszott jó vagyok és szerethető. Igen szerethető. Ezeket így elismételgettem magamban. Különc vagyok, mindig is éreztem. Most viszont, hogy nincs Noelle, mert ő olyan, hogy volt viszonya, vagy akár komoly kapcsolata, szakított, aztán mint egy csettintés  és ennyi is volt a fájdalom és az a nagy felejtés. Csak úgy továbblépnek, mintha csak lecserélné a fülbevalóját vagy valamelyik ékszerét. Én úgy érzem, hogy soha nem tudok elfelejteni senkit, akivel együtt voltam. Mindenkinek meg volt a maga sajátos oldala, soha nem cserélhetsz le senkit. Ami elveszett, soha nem jön vissza már. Ami elveszett, az elveszett (vagy csak magunkba él tovább???) Minden kapcsolat, amikor véget ér tönkre tesz, ha szerettél, s ha igazán szerettél. Aztán rájössz, hogy soha sem lehetsz már a régi, a teljesen régi ember, aki voltál. Ezért most már tényleg elég óvatosnak kell lennem, mielőtt belekeveredek valakibe, mert túlságosan is fájdalmas. Egyedül jobb, viszont kevésbé fájdalmas. A szeretett emberekben látni a pici részleteket, amik annyira sajátosak és egyediek mindenkiben, hogy megérintenek és ez az ami hiányozni fog belőlük, mindig is hiányozni fog. Soha nem cserélnék le senkit, mert mindenkiben meg vannak a sajátos és csodálatos részletek. Noelle, szépségem. Amikor bámultalak, mikor aludtál, mikor együtt fürödtünk a napban, majd a tengerben és amikor  szárítottad azt a barna hajadat… hiányzol.

Az erkélyen mennyit cigiztünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, persze sosem értettünk egyet, de aztán a végén mindig egy ágyban aludtunk el, megbékéltünk egymással, s jó szorosan átöleltük egymást, hogy ne fázzunk.  Most itt vagyok ebben a városban, rád gondolok, viszont rólad alig tudok valamit. Minden egész elveszik, így voltunk mi is egymással.

A LE PURE CAFE-ban is mennyit beszélgettünk. A piros bejárati ajtó, és az előtte lévő kis asztalok egyikén mennyit kávéztunk, és süttettük arcunkat a tavaszi nap első sugaraiban. A házak tövében ez volt a menedék, a világ elől, mégis mi innen kukucskáltunk kifelé, mint egy zárt ajtón a kulcslyuk mögül. Én írtam, te nevettél. A galambok ide oda szálldogáltak. Ha meguntuk a bámészkodást, meg sétáltunk felfedezőútra indultunk vidékre. Meglátogattuk a nagyszüleidet, meséltél, én meg csak hallgattam. Túl belém férkőztél és én beléd. Most mi lesz velem??? Azt hiszed, sikerül nekem, az ami neked oly hamar??? Bár meg leszek magam, ne izgulj, tudod jól. Majd kiírom magamból, ahogy szoktam, talán neki állok a drámámnak, lehet, hogy te leszel az egyik főszereplője. Édes Noelle. Ha kiírom is magányos leszek, hiába fogsz létezni. Létezésed kezdetekor fogsz elhalni bennem.

A szépség pöttyök arcodon, még szemtelenül szebbé tesznek. Sminked még jobban kiemeli mosolygós szemed, a nagy szempilláid, a mosolyod. Meg akarom örökíteni. A puszta gondolat is rettenetes, hogy ne emlékezhessek rád.

Próbáltam vele is felfedezni az élet egyszerűségét, a pillanatot, amely a szemünk előtt hever, miközben mentünk a pillanat felé, azaz mentünk arra felé, ahonnan a naplemente a legjobban látszik a városból. Hány naplementét néztünk meg együtt? Csendben, gondolatok nélkül. A felhők mikor cikáztak az égen s mikor megtört a nap fénye, mikor mint szita átengedte a fényt, s csókolózott a nap és a felhő, s mégis valami egyszerű de megismételhetetlen képet adott, feldíszítve egy pillanatra a régi várost, s a pillanatok ahogy változtak, úgy változott a dísz. Mi pedig ott voltunk és bámultuk. Én meg őt. Vagyis mindkettőt. A szél meg-meg találta a hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel…

A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél s a nap fénye meg meg fényesíti. Valami furcsa volt benne. Boldog voltam.

Kicsi Noelle.

Lebegünk. Együtt, örökre. Hisz az emlékek mindig itt maradnak velem. S cigaretták könnyed füstjébe takarózva várjuk az új hajnali fényeket, amelyek felmelegítik a testünket. Felmelegítik lelkemet?

  A LE PURE CAFE-ban várlak, minden áldott délelőtt, hátha újra láthatlak, pedig tudom, hogy sohasem.

Itt kezdődött, itt végződik, bűbájos hazugság volt a szerelmünk.

 „nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.”

s mi e lelkesedés

Nem volt ez eltervezve, hogy megint… Messziről láttuk egymást szombaton is, de általában hétfőn, illetve szerdán. Ezeken a napokon, változó időben. egyszer  11-kor, szerdán dél után pár perccel, és a többi előre nem meghatározott napokon pedig véletlenszerűen, de mindig. A lényeg a MINDIGen van. Szeretjük egymást, csak rám kell nézni, amikor meglátom. Hogy ő??? Az, hogy ő mit és hogyan nem érdekel. Előbb vagy utóbb úgyis akarni fog. Ragyogó tavaszi napsütésben találkoztunk. A tavaszi időben még a bárányfelhők sem tudták, hogy mivé alakuljanak, csak elterültek a tiszta kék égen. Ők is csak élvezik a napsütést, ide oda fickándoztak, s a lent élőknek meg hol vakító napsütést okoznak, hol pedig árnyékot, s ezek váltogatták egymást, csak úgy. Tetszőlegesen. Nem is tudtam felidézni a pillanatot, hogy mikor kezdtem érezni is valamit. Egyből megfogott a segge, és a szemei. Mikor megláttam, ott, azonnal leparkoltam, leállítottam a kocsit. Elővettem a fényképezőmet, nem nemazért, hogy felvágjak, az nem az én trükköm, az a gyengék trükkje. Bekapcsoltam, belenéztem a gép nézőkéjébe, lőttem elölről, hátulról, oldalprofilból. Közben pedig végig simítottam, mint már egy hónapja. A festése, és az íve… mintha… érzem. Bár még nem tudom, milyen a szív verése, nem tudom, hogy milyen belülről, milyen a lelke. Szívesen cseréltem volna, hogy otthagyom az enyémet, - mármint nem a lelkemet- és vele megyek el, haza.  Nah jó, ez nem személy, azaz nem lány. Ez a Volvo V50.  Újra be kellett, mennem a használt autó kereskedésbe, és végignéztem a többi kocsit, is, persze a Volvonál töltöttem az idő 95 %-át, amiből ott voltam. Fotóztam, mert nem mert rám szólni senki, engem meg nem érdekelt különösebb képp, hogy ki néz. Amikor itt van előttem egy Volvo, álmaim kocsija. Szürke színben pompázik. Larának neveztem el. Ez úgy alakulhatott ki, hogy hasonló az azonosítója. Lara és én nem sokáig leszünk együtt, csak addig, amíg el nem viszik, de addig én vigyázok rá, vagyis néha meglátogatom. Az én Larám, mert majd így fogom hívni őt is, szóval mi még nem találtuk meg egymást. Én keresem, de majd csak ha minden passzol, akkor leszünk együtt. Én és Ő!!! Így lesz!!! Örök szerelem.

Ha úgy nézzük

Ha úgy nézzük, semmi se változik, hogyha máshogy, akkor meg igen. Az időt amit valaki kitalált, hogy van…nah ebbe felesleges belemennem, mert van. Kezdem újra. Szóval az idő, ami van, még mindig nem tudom helyesen beosztani. Most már csökkentem az alvásidőt, ami hosszútávon nem igen kifizetődő, főleg az influenza közepén. Mivel ha csökken az alvási idő, akkor gyengül az immunrendszer, valahogy én így gondolom. Persze most nem vagyok beteg, (még) de napról napra érzem, hogy fáradtabb vagyok. Persze a  4-5 órás alvás. Lehet, hogy ki kéne iktatni az alvást, vagy meghosszabbítani egy napot, és nem 24 órából állna, hanem többől. Vagy felezni a 8 órát, vagy 6ot. Inkább 6-ot. Ahogy a nagy művész, aki Bp-en az Amerikai utcában lakik, ez a XIV-dik kerület. Nevét és monogramját nem hagyom itt, mert túl szembeötlő lenne és mindenki kitalálná. Szóval igen. Kétszer három óra. Vagy 8tól éjfélig. Aztán felkelek, írogatok, stb., négyre elfáradtok, 4től meg 8-9-ig alszom. És folytatódik egy másik nap.

blabla.

Aztán tegnap délutáni találkozásunk befejezőakkordja ként a legjobb barátom félve kérdezi, hogy „és te amúgy mit csinálsz otthon egész nap”, mire én könnyedén azt feleltem, hogy : „Semmit.”. Igazából, tényleg semmit. A fotózás, és az írás nem nevezhető tevékenységnek, mert az igencsak, hogy is mondjam. Ránézel a fényképre, max. 5 mp-et időzöl rajta, én meg  1 mp-en belül megcsinálom a képet, ez akkor 6, és még egy kis utómunka, stb, feltöltöm…nah mind1. Ez kb. 15 perc. Aztán van az írás, meg a gondolat, az nincs leszabályozva, de mindegy is. Ha egy írónak nem adják ki a könyvét, pedig két kiadó is „rajta ül”, most nem rólam van szól – én nem vagyok író – szóval én meg még el se kezdtem a munkát, igaz mostanában kevés visszajelzés is van, hogy most jó-e amit csinálok vagy sem. [magyarul : teljes őszinteségemmel kezdek elbizonytalanodni.] Az elején volt, még egy-két komment, és személyes beszélgetés, amiből erőt merítettem, hogy jó persze jó, és "tetszik és tök jó, úgy írsz, mintha a saját gondolatom lenne". Aztán teltek a napok, meg a bejegyzések, most már a 330-hoz közelítek, ami mesés szám. Sosem gondoltam volna, de persze aki író akar lenni, vagy mi, annak ez meg se kottyan. [köszönöm annak aki olvas is]. Szóval mostanában kevesen nyaggatnak, és viccelődnek a könyvvel. Bár én gondolok rá néha, hogy majd valamikor, mert az idő szorít. Ügyelni kell rá, hogy 50 éves koromig már meg legyen, mert utána aztán a gondolatok is elszállnak majd, sőt lehetséges, hogy a magamról való tudat is el veszik. Persze az 50 a max. De szeretném ha 25 éves koromig. Az még 3 év. Három teljes év. A sáska nevezetű történetből lesz valami. Persze majd átkeresztelem. Ez amolyan látszat cím, hogy mégis.  De most a pár napba én olyan fáradt vagyok… Csak filmeket nézek, azt is néha a szokásos már régebben említett módon. Sétálok, nézelődök, autózok, fotózok. Merengős Max Richter-t hallgatok, kávészünetet tartok a  nagy válság szünetben, nézem ahogy a vad szél fújja a diófa ágait. Felhők suhannak el, újak jönnek, mint akár az emberek. 

itt egy random idézet, ( - persze ez a csúcs, ami mégis feldobja az egész szöveghalmazt. ami már egyszer bevált, az mindig sikeres lesz, nem igaz?- ) : 

Az éjszaka is csak a nap része. Így, ha a napfény oltalmat ad, oltalmat adhat a sötétség is. (...) Bíznia kellett benne. És ezt a bizalmat hívják Hitnek. Soha senki nem értheti meg a Hitet. A Hit pontosan az, amit most megtapasztalt: megmagyarázhatatlan merülés a sötét éjszakába. Csak azért létezhet, mert hitt benne. Ahogy a csodáknak sincs magyarázatuk, csak megtörténnek azok számára, akik hittek a csodákban.
max richter: http://www.youtube.com/watch?v=EH45A6ek45s&feature=related
foto: http://www.flickr.com/photos/antonionemoamato/

pontban éjfélkor

Édes szombat. Pontban éjfélkor, a kutyák idegen behatolót éreztek, így elkezdtek ugatni, és a betörőt pedig üldözőbe vették. Kiugrottam az ágyból, felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy a – rég említett ház amibe az új fickó költözött, nah ott van egy fehér labrador kutyus is, csak ő egy olyan házat őriz, amelynek lakója elment. Aztán látom, hogy Tücsi egy méretes területen beleharapott szegénybe. A kutyus nincs etetve, csont sovány volt, szóval Tücsit és a másik kutyánkat, szépen magamhoz csalogattam, míg a fehér kutyus el tudott menekülni. Egész éjjel azon járt az eszem hogy, hogyan vigyek neki kaját, és mikor. A fickónak van egy boxer kutyája, és okulva egyik barátom ugyanilyen kutyájának viselkedéséből, azaz őt is megharapta, de csak barátian, szóval mégse állíthatok oda éjjeli 1órakor, főleg sötétbe. Aztán reggel felkeltem felöltöztem, kabát sapka, kerestem egy nejlon zacskót, beleraktam 3 jókora marék tápot a kutyusnak és elsétáltam a szokott helyére, ide a zsákutca végére. A kutyus ott feküdt a fűbe napozott. Két méternél nem igen engedett magához. Aztán követtem, mert menekülésbe kezdett. Nagyon félt. Azért a tápot ott hagytam neki, mert láttam a fűben, hogy hol szokott feküdni, így oda dobáltam a tápot, meg két kitaposott ösvényen tudja megközelíteni a helyét, és mind a kettőre szórtam még.  Csak észre veszi nem igaz??? Valaki biztos eteti még. Majd holnap megnézem, hogy megette-e a tápot, de van egy olyan érzésem, hogy most annyira fél, hogy max reggel fog előjönni. Pedig volt 3 perc, amikor láttam rajta hogy gondolkodik, hogy hozzám jön kajáért. Néztük egymást, mintha tudta volna, hogy miért jövök.  

Jó lenne most

Jó lenne most egy kicsit csak menni. Nem a harag miatt, vagy szerelmi bánat miatt, mert tényleg most erről hál isten szó sincs. Csak nyugodtan létezni, ahogy eddig. Az utazásnak meg van az a szerepe az ember életébe, hogy valami újat hozzon. Most jól meg mondom a tutit mi? De igazából jó, és mindenki szeret utazni, aki nem az hazudik. Talán azt nem szereti, hogy ha váratlan pisilhetnékje vagy valami közbejön az úton akkor azt, hogyan oldja meg és ez lesz urrá magán. Elég nagy adag kávét ittam meg az előbb, most már érzem is, pedig eddig sose szoktam. De úgy érzem hogy teljesen hirtelen izzadni kezdtem. Közben az ablakomból lesem az erdőt, egy halvány rózsaszín csík lebeg a fenyőfák felett, a rózsaszín csík felett pedig a szürkéslila felhő. Ma bizonyára nem látunk naplementét. Rendeltem egy könyvet, de ez nem amolyan internetes rendelés, a jól bevált módszerekkel, stb, meg hogy várjuk majd a futáros fiút, aki tiszta engergiabomba ként viselkedik, és megfordul a fejünkbe, hogy ez meg mitől ennyire jó kedvű, és én mitől nem??? Nem mintha depressziós lennék, csak hát a körülmények mégis csak valamiféle boldogság elszívó berendezéssel rendelkezik. Szóval ez saját nyomtatás lesz, nem is tudom, hogy be lesz-e kötve. Annyit tudok, hogy valami cégnél lesz kinyomtatva, gondolom lézer nyomtatóval, mert az viszonylag olcsó, és nem kell a patronokat töltögetni. A könyv már bizonyára létezik, de hát mégsem írhatok rá az íróra, hogy hé pajti, passzold már el emailbe, mert ezzel aztán tényleg szerzői jogokat sértek. Vagyis a frász karikát, hiszen lemond a szerzői jogairól, max akkor lenne igazán mérges, hogy ha én nyomtatnám ki és én adnám el. Nah de mindegy. Remélem jó könyv lesz ez is. Az első könyve számomra hatalmas. Látom magamat az írásban, és ha egy könyvben vagy egy filmben felfedezem magamat, akkor az tényleg nekem van szánva, és kész és pont. Ennél az írónál nincsenek azok a híres voltam, és nyomatnak, vagy reklámozzuk itt, reklámozzuk ott, hogy többen vegyék. Bár elég jó, de valószínűleg, talán a könyv alapján amit írt mondom, hogy ő nem is ilyen. Mert azt úgy lehet érezni, hogy nem visz 25 könyvet be egy Pesti könyvtárba, hogy no akkor megveszik vagy sem, aztán ha megveszik akkor örül, mint macska az egérnek, vagy hasonlók. Az álma már megvalósult, író, aztán kész. Nem igaz??? És persze a fránya körülmények. Mi lenne, ha amerikába született volna, és ott valaki felfigyel rá, de ezek a „volnák”. De persze jó eljátszani vele. A lényeg, hogy egy író nem pénzért ír, legalábbis itt úgy látszik, sőt én nem vagyok író, de én sem a pénzért írok, hanem van valami késztetés. Most írhatnám, hogy Isten diktál, én pedig elviselem, és leírom amit diktál...

Na mindegy. Most úgy izzadok mint egy ló, pedig már ittam gyorsan egy pohár vizet, hogy enyhítsem a kávét. Ettem is előtte. Nem tudom mi ez. Lehet front van. De a frontok se hatnak rám, max a telihold. Nem nem változok vérfarkassá, sőt vámpírrá se. Pár napja , jó az igazat bevallva már 4 napja mondogatom esténként, hogy jó most folytatom a történetet, ( tudjátok a "Sáskásat" amit majd át fogok kereszteni az eredeti címére )aztán jó lesz és kész. Meg már a kezembe is vágyódik a töltő tollam amit anyámtól kaptam és kineveztem kedvenc tollammá, ami egy nagy előrehaladás, mert ha nekikezdek mindennek jól kell működni. Előre el kell dönteni, hogy mibe, és mire írok, ezt értsd, hogy normál lapra, vagy vonalas lapra, vagy füzetbe, és a tollnak is megfelelően kell üzemelnie, mert egy apró kis nüansz  és megbukott minden. Ja és ezek mellé még a csend, a sötét, és embernélküliség is kell, hogy a gondolat amit Isten diktál, és én egymásra koncentrálódjunk. Ezt most úgy írtam le mintha tényleg így lenne. De van Isten??? Nah jó, ne is válaszolj. Tudjuk a választ. Ha akarjuk igen,  ha nem meg akkor elfelejtettük és tök boldogok vagyunk. Déli szél fúj, kezd picit lyukacsos lenni az ég közepe, a rózsaszín csík is vékonyodott, a szürkéslila még meg van. Csinálok egy képet, de nem fogod érezni a szelet, az illatokat a meleget, vagy nem fogod látni a lehelletedet. Régen amikor még rajzolgattam, ezt akartam mindig lerajzolni, akkor még a fényképezőgépek nem ilyenek voltak, hogy előkapom, és készítek egy képet, persze sosem tudtam lerajzolni megörökíteni, de most viszont akármit, bármikor, bárhol. 

mert a szabadság a ti morfiumotok.

Lenne miről írnom, de talán túl személyes élmény lenne, és ezt nem akarom megosztani. Csupán a hétfői napot akarnám leírni, hogy mi volt, és mit éreztem, de meg is akarom osztani, meg nem is. Az utóbbi mellett döntöttem. Nehéz nap volt, váratlan, és új helyzet. Ilyenkor leblokkolok, csak állok és merengek,  „hogy most mi lesz?” meg minden. Pár napja keringenek bennem a gondolatok, hogy szeretnék írni, ide valamit, de fáradt vagyok. Rosszul is osztom be a napot, de nem érdekel. Órákat alszom csak, nem is akarok, és nem is tudok.  Manapság rossz filmeket is csinálnak, nézek naponta egyet legalább, vagy sorozatot, és bosszantó, hogy vannak olyan percek, amelyek egyáltalán nem kötik le az ember figyelmét. Beletekerek, mert nagyon unom. Aztán egy 1óra 40 perces filmet megnézek 1 óra alatt, rosszabb esetbe 50 perc alatt. de mindegy. Az utca végére költözött egy új fickó és a felesége. Nem tudom, hogy van-e lányuk, vagy kik ők és mit csinálnak. Azt a házat vették meg amibe a Józska bácsi lakott, tehenekkel foglalkozott, meg mindenféle állata volt régen, amikor még bírta. Aztán ő is elment, mint sokak ebből az utcából. Ez egy zsák utca, és az ő háza van a legvégén. Ott szoktam megfordulni a kocsival, mert ha nem is szűk az utca, és meg is lehetne fordulni a kapubejárónál, jó elmenni addig, és kilesni a rétre, mert a háztól balkézfelé látszik a rét, ahol réges rég legelni szoktak a tehenek. Hat hét éves voltam, akkor még javában zajlott a tehénforgalom az utcába. Józska bácsi kivitte a teheneket a mezőre - nem oda a ház mellé, mert azért hamar elfogy a friss fű – hanem át a falun, egy másik mezőre. Érdekes volt, hogy sosem tévedtek el a tehenek, igaz volt velük mindig egy pásztor, és egy kutyus. De mentek mint akik tudják a dolgukat. Megettek, aztán egy kis idő elteltével, meg mennek haza. Szóval Józska bácsi már pár éve elment az utcából, a ház üresen állt, és megvette ez az új fickó. Ő is hasonlóval foglalkozik állítólag. Van egy boxer kutyája, ami eléggé félelmetes. Bár nem ugatott meg, de sötétbe nem fogok arra gyalogolni az biztos.

jól vagyok, nincs semmi különös. Vagyis van, de arról írtam, hogy nem írok. Végre nem vagyok szerelmes, igaz, már elég régóta, kicsit nevetek, kicsit szomorkodom, talán az évben ugyanannyiszor vagyok boldog, mint szomorú, vagy talán a szomorúságból van több. Igen, abból. A sajnost nem rakom utána, mert most mondhatja mindenki, hogy erről én tehetek, persze, ezt csak azért mondaná mindenki, mert ő is ezzel hiteti magát, hogy saját maga irányítja azt, hogy boldog vagyok és hogy szomorú vagyok. De tudjuk jól, hogy a külső körülmények sokban befolyásolják a dolgot.

Végre eltelt a nehéz hétfő, mostantól utálom a hétfőt. A vasárnapot is. A csütörtököt. Nah jó, az összes napot. Kivéve a pénteket. hazamész a suliból, vagy a munkahelyről fáradt vagy, tudod, hogy pihenhedsz, és holnap addig alhatsz amíg akarsz. A teendők és a problémák is megvárnak szombat délig. Hagyod magad, csak úgy ahogy vagy. El filmezgetsz, elsétálgatsz a parkba, barátokkal lógsz, sörözöl, vagy mit tudom én, ezt te tudod.

Ma azon gondolkoztam, hogy jó lenne, péntekenként, ezen a felszabadító napon, délután elindulni az ismeretlenbe. Mindig máshova. csütörtökön este bepakolsz az utazótáskádba, letakarod a laptopodat, füzetet, papírt, tollat viszel magaddal, a fényképeződet. Ezeket összecsomagolod. Szerdán eltervezed, hogy merre mész, hol alszol. Persze úgyis tudod, hogy a kocsiba fogsz aludni az út mellett. Hátradöntöd kocsi hátsó üléseit, így kapva egy nagy tért. Kombid van, csak mert az hasznos ilyenkor. Hálózsákba bugyolálod magad, az idő pont jó. Nem is fázol, de nincs is meleg. Elbóbiskolsz pár órát. Aztán mész tovább. Közben csinálsz képeket, írogatsz gondolatokat az anyósülésre dobott füzetbe, vagy papírra. Vidám zenét hallgatsz, amitől énekelni kezdesz. Azt érzed, hogy ez az élet. A szabadság morfium.  A lehúzott ablakon kifújod a cigifüstöt, a hajad lobog a széllel, mélyeket szívsz a cigibe. Majd elhajítod. Meg se állsz. Csak mész, az ismeretlen ismeret helyre. Elképzeled, milyen ott élni. Aztán meglátod a lányt, mosolyogsz. Megöleled. Beszélgettek, sétáltok, kávéztok. Ő megmutatja a kedvenc helyét. valahogy nem is érzed a fáradtságot magadon. Talán ilyen ha valaki normális. De milyen a normális állapot??? Zakatolnak a gondolatok. Kifelé a régiek, befelé pedig az újak.  Aztán újra útnak indulsz, most már többet pihensz az út mellett. Kiveszel egy hotelszobát, bekapcsolod a laptopodat, és mint az őrült írni kezdesz. Ez megy 2 órán át. Aztán kinézel közbe közbe az ablakon. Mented amit írtál. Bekapcsolsz egy lágy zenét. Valaki zongorázik a földszinten, de pont passzolnak a zenék. Elalszol, majd arra ébredsz fel, hogy valaki kopog. Nem szólsz semmit. Aztán lemész körülnézni a városba. Nézed az embereket, hogy mindenki valakivel van. Te meg törődsz magaddal, és csak vagy. De tudod jól, hogy ez az idő, most rád van szánva, és ez így jó. Nem kell senki miatt aggódnod. Szabad vagy ez a te morfiumod. Várod a péntek délutánokat, és a hétvégét. A többi szürke nap, pedig továbbra is csak szürke napok. Az idő majd hozni fog valakit, aztán majd ketten mentek, mert a szabadság a ti morfiumotok. Azán minden véget ér, a péntek délután, a szombat hajnala, a szombat dele, s délutánja. Az este fáradt vagy. A vasárnapot végig alszod. S kezdődik újra a szürke nap, de végén ott fényesedik a péntek, amely erőt ad. Valahogy így képzeltem ott a kocsiban ülve, haladva a város fényei felé.
Több életedben a boldog napok száma, mint a szomorúaké?  

http://www.youtube.com/watch?v=CbMeAOTPJzM&feature=related