NOELLE

Hajnalban, a nap először fénylett hosszú idő után a földre. Az ég pirosban játszott, a maradék madár sereg bágyadtan ült a villanypózna vezetékein. Ezek a percek olyanok voltak számomra, mint régen és olyan pihentető az elmémnek. A gondolatok jöttek, néha maradtak, amelyeket el tudtam kapni még hirtelen, némelyek tovaszálltak, őket csak hagytam, had menjenek, mint a régi szerelmek, a ki nem érdemelt szerelmek, azok, akik egyáltalán nem tudtak szeretni, mert nem is akartak. Pedig a boldogság a cselekedetekben van.

         Mindjárt éled a város. Emberek árasztják el a parkokat, az utakat, birtokba veszik azokat a dolgokat, amelyek már rég őket birtokolja.  Hamarosan csörög az éjjeliszekrényemen a vekker. Kezdek izgulni, mert össze fog szorulni a szívem. Ki kell kászálódnom az ágyból, pedig semmihez nem volt kedvem. Néztem a fehérre festett falakat, a plafont, a már unalmassá vált festményeket a falon, hallgattam a kintről jövő madárcsicsergést. A gondolatok nem hagytak, azt gondoltam, hogy ha tudnék írni egy könyvet, akkor az mégsem lesz majd vígjáték, sem öldöklő küzdelem, akció dús, vagy a világ megmentője címre pályázó valaki. Az életem drámákkal volt teli, talán ez így is marad. Aztán jön egy személy, aki fel tudja forgatni az életedet. Hasonló szöveget hallottál már, hogy „én nem akarom megváltoztatni a személyiséged” például egy kapcsolatban, és sokszor van az, hogy a barátok pedig látják a változást, hogy ez a lány, vagy fiú, hogy rak rendet az összekuszálódott agyunkban. Nem igaz???  Mert a találkozás egy másik személlyel a legizgalmasabb dolog az életben. Kapcsolatba kerülni, megosztani az élményt, elkapni a másikat. ha csak felszínesen, de meglátni, azt a valamit, ami minden emberben különböző, de azonnal meglátni, és ezt a dolgot megszeretni benne. Ezeket az alkalmakat kell elkapni az életben, mert lehet, hogy azt hiszed, sok ilyen lesz veled, benned, de aztán amikor egyedül sétálsz a munkahelyedre, kezedben egy izzó cigivel, akkor az élet lesz a legnagyobb ellenfeled.

9 óra 5 perc. Lesétálok a Jean Macé utcába a LE PURE CAFE-ba, leülök egy asztalhoz, előkapom a kis füzetemet, beleírok néhány gondolatot, néhány pedig át alakul miközben leírom. A pincérlány  hozza a szokásos kávémat. Megköszönöm, majd mosolyogva elmegy. Nem kérdez semmit, pedig jól ismerjük egymást. Látta, hogy írogatok, így nem zavart.

Noelle-re gondolok, mi lehet vele. Mostanában újra róla írok. Nem tudom miért. Lehet, hogy a hiányát akarom kiírni magamból, vagy meg akarom testesíteni újra. (Ebben még én sem vagyok biztos, sőt) Felhívhatnám, majd újra szeretnénk egymást egy darabig, és ennyi. Emlékszem, mikor először megmutattam mit írtam róla, nagy szemekkel nézett rám és próbált nevetni, de nem tudott. Azt mondta, hogy furcsa, így viszont látni saját magát a szememből, és hogy így része valaminek valaki más emlékeinek.

A kávém, valamiféle új érzetet hozott. A szívem szorításából kibontakozott, s a pillanatban kezdtem megszeretni a várost, úgy éreztem magam, mint mikor először jártam itt. Mintha levegőhöz, friss levegőhöz jutottam volna, mintha az otthonomhoz közeli hegyen sétálnék. Mondogattam magamban, hogy jó fej vagyok, tehetséges, csak bízzak magamban, mert kibaszott jó vagyok és szerethető. Igen szerethető. Ezeket így elismételgettem magamban. Különc vagyok, mindig is éreztem. Most viszont, hogy nincs Noelle, mert ő olyan, hogy volt viszonya, vagy akár komoly kapcsolata, szakított, aztán mint egy csettintés  és ennyi is volt a fájdalom és az a nagy felejtés. Csak úgy továbblépnek, mintha csak lecserélné a fülbevalóját vagy valamelyik ékszerét. Én úgy érzem, hogy soha nem tudok elfelejteni senkit, akivel együtt voltam. Mindenkinek meg volt a maga sajátos oldala, soha nem cserélhetsz le senkit. Ami elveszett, soha nem jön vissza már. Ami elveszett, az elveszett (vagy csak magunkba él tovább???) Minden kapcsolat, amikor véget ér tönkre tesz, ha szerettél, s ha igazán szerettél. Aztán rájössz, hogy soha sem lehetsz már a régi, a teljesen régi ember, aki voltál. Ezért most már tényleg elég óvatosnak kell lennem, mielőtt belekeveredek valakibe, mert túlságosan is fájdalmas. Egyedül jobb, viszont kevésbé fájdalmas. A szeretett emberekben látni a pici részleteket, amik annyira sajátosak és egyediek mindenkiben, hogy megérintenek és ez az ami hiányozni fog belőlük, mindig is hiányozni fog. Soha nem cserélnék le senkit, mert mindenkiben meg vannak a sajátos és csodálatos részletek. Noelle, szépségem. Amikor bámultalak, mikor aludtál, mikor együtt fürödtünk a napban, majd a tengerben és amikor  szárítottad azt a barna hajadat… hiányzol.

Az erkélyen mennyit cigiztünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, persze sosem értettünk egyet, de aztán a végén mindig egy ágyban aludtunk el, megbékéltünk egymással, s jó szorosan átöleltük egymást, hogy ne fázzunk.  Most itt vagyok ebben a városban, rád gondolok, viszont rólad alig tudok valamit. Minden egész elveszik, így voltunk mi is egymással.

A LE PURE CAFE-ban is mennyit beszélgettünk. A piros bejárati ajtó, és az előtte lévő kis asztalok egyikén mennyit kávéztunk, és süttettük arcunkat a tavaszi nap első sugaraiban. A házak tövében ez volt a menedék, a világ elől, mégis mi innen kukucskáltunk kifelé, mint egy zárt ajtón a kulcslyuk mögül. Én írtam, te nevettél. A galambok ide oda szálldogáltak. Ha meguntuk a bámészkodást, meg sétáltunk felfedezőútra indultunk vidékre. Meglátogattuk a nagyszüleidet, meséltél, én meg csak hallgattam. Túl belém férkőztél és én beléd. Most mi lesz velem??? Azt hiszed, sikerül nekem, az ami neked oly hamar??? Bár meg leszek magam, ne izgulj, tudod jól. Majd kiírom magamból, ahogy szoktam, talán neki állok a drámámnak, lehet, hogy te leszel az egyik főszereplője. Édes Noelle. Ha kiírom is magányos leszek, hiába fogsz létezni. Létezésed kezdetekor fogsz elhalni bennem.

A szépség pöttyök arcodon, még szemtelenül szebbé tesznek. Sminked még jobban kiemeli mosolygós szemed, a nagy szempilláid, a mosolyod. Meg akarom örökíteni. A puszta gondolat is rettenetes, hogy ne emlékezhessek rád.

Próbáltam vele is felfedezni az élet egyszerűségét, a pillanatot, amely a szemünk előtt hever, miközben mentünk a pillanat felé, azaz mentünk arra felé, ahonnan a naplemente a legjobban látszik a városból. Hány naplementét néztünk meg együtt? Csendben, gondolatok nélkül. A felhők mikor cikáztak az égen s mikor megtört a nap fénye, mikor mint szita átengedte a fényt, s csókolózott a nap és a felhő, s mégis valami egyszerű de megismételhetetlen képet adott, feldíszítve egy pillanatra a régi várost, s a pillanatok ahogy változtak, úgy változott a dísz. Mi pedig ott voltunk és bámultuk. Én meg őt. Vagyis mindkettőt. A szél meg-meg találta a hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel…

A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél s a nap fénye meg meg fényesíti. Valami furcsa volt benne. Boldog voltam.

Kicsi Noelle.

Lebegünk. Együtt, örökre. Hisz az emlékek mindig itt maradnak velem. S cigaretták könnyed füstjébe takarózva várjuk az új hajnali fényeket, amelyek felmelegítik a testünket. Felmelegítik lelkemet?

  A LE PURE CAFE-ban várlak, minden áldott délelőtt, hátha újra láthatlak, pedig tudom, hogy sohasem.

Itt kezdődött, itt végződik, bűbájos hazugság volt a szerelmünk.

 „nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.”