Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.
A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.
Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.
Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?
Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.
Emlékszel még…
Mikor…
Itt a mezőn…
Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.
Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?
Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]
Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol az őszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli park padján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.
Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.
Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.
A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.
Látod te képzeleted belső elvárását?
Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?) Ne felejtsük el.
Szédülj el magaddal, azzal a őrjítően szép önmagaddal, csúnyaságod éppen belülről fakad.
Soha többet nem alszom el.
Szédülj csak.
Az nap délután, a diófa árnyékában, ami soha nem is létezett, ültem, s vártam azt, hogy legyen neked…
Attól tartok vége van.
Attól tartok nálad el sem kezdődött…
2 megjegyzés:
Ez nagyon tetszik.
"Úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. Olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. Évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír neki. Nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. És kinek, ha nem neki? Elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak és ölébe veszi a mahagónidobozt a levelekkel
– Vártalak – mondja majd.
A nő kinyitja a dobozt, és lassanként, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz az a sok év – nap, pillanat –, mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. Vagy tán egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
– Te bolond vagy.
És örökre beleszeret." Alessandro Baricco
Megjegyzés küldése