P.M. és én II.

P.M. sosem beszélt a szüleiről, mint más, én meg nem is kérdeztem rá. Vannak emberek, akik csak a szüleikről tudnak beszélni, ők az egykék. Ezt fel lehet ismerni. Más kevésbé tud ennyit ecsetelni a szüleiről, mint ők. Aztán vannak, akik már a barátokat, vagy a nagytestvért is belefűzik a történetbe. Most, hogy P.M.- hez megyek rossz előérzetem támadt. Valami baj lehet, csak nem mondta a telefonba. A hangjából nem tudsz sok mindent kivenni, mert drámatagozatos volt még a közép suliba és ő a legjobb lélekálcázó akit eddig ismertem. Ha szarul is van, nem mutatja, akkor feláll az asztaltól, ha esetleg egy kocsmában sörözünk, és azt mondja, hogy valami dolga van, vagy valami ilyesmi és még annyi időt se hagy a többieknek, hogy elköszönjenek. Mindig úgy találkozunk, hogy már elve egy megbeszélt helyen találkozunk, amit nehéz eltéveszteni ebbe a nagyvárosba, vagy éppen ami közelebb esik, és mind ketten tudjuk, hol van. P.M. utálja a taxisofőröket. Alig egy éve mesélte, hogy az éjjel kellős közepén le akarta támadni egy taxis, azóta ő egy taxiba se ült be, még akkor se, ha én vagy más vele van. Inkább megy busszal, piros villamossal, de azt is csak akkor, ha elmegy a kedve a sétálástól, vagy a biciklizéstől. Az incidense utáni héten azonnal vett egy fekete city bike-ot és a hozzá tartozó minden kütyüt, hogy elférjen. Táska elől hátul, plusz egy fekete bevásárlókosárka, bőr rugós ülés, a bringa kerekein a tipikus fehér csíkkal a fekete gumi falán. Elhívott mikor megvette, mert a város külső részében volt, és nem akart egyből nekivágni a városnak, meg munka után is volt már. Így én segítettem hazavinni. A régi kombi Volvo-m csomagtartójában pont elfért. Nem is kellett megköszönnie, akarta láttam rajta, de tudja, hogy én nem szeretem. Kitettem a lakása előtt, és mondta, hogy innentől megoldja. Aztán elköszönt.

         Megállok az esőben és veszek hamburgert, hátha éhes. Sietek, ahogy tudok, de a kiszolgáló közli velem, hogy nincs elég pénz a bankkártyámon. Adok egy másikat, ezen már volt. Valószínűleg a lejártat adtam neki oda, mert hajlamos vagyok megőrizni a felesleges dolgokat is. Behuppanok a kocsiba, ablaktörlő, rádió. Indítok. Leparkolok a ház előtt. Felcsengetek a kaputelefonnal, de semmi. Nem veszi fel. A telefonomért nyúlok a zsebembe, de hiába, mert a kocsiba felejtettem. Kinyitom a kocsit, nyílik egy ablak a házból a valamelyik emeletről, ő az.

-Ledobom a kulcsot gyere fel. – mondja.

-Jó mindjárt!

A kocsiból kiveszem a telefonomat, akkor láttam, hogy a hamburgereket is ott hagytam…gondolkodni se tudok.

Viszem magammal őket, ledobja a kulcsot, kinyitom nagy nehezen az ajtót. A lépcsőház dohos illata csapja meg az orromat. A lámpa felkapcsolódik, pár postaláda szürke színében pompázik, kivéve egyet. Ez az egy igen vidám színekkel van díszítve. Nem is lehet más, mint P.M. ládája. Olvasom a nevét is rajta. Vánszorgok fel a lépcsőkön, közben az emeletenkénti lakások bejárati ajtaján olvasom a neveket jobbról balra haladva. A negyediken megtalálom kiírva az ajtóra a nevét. Bekopogok, ő egyszál csíkos férfiingben kinyitja az ajtót. Kezében egy vörösboros üveg. Nem mond semmit, hagyom, hogy megtörje a csendet. Látom rajta, hogy próbálkozik. Együtt cigizünk a konyhában. Az ablak kinyitva, látom, ahogy esik az eső. Együtt bámuljuk az esőt. Közben P.M. szépségében is gyönyörködöm, egy maroknyival többet kapott, mint más, és ez a maroknyi pont elég ahhoz, hogy azt mondjuk rá, hogy milyen szép. Kitűnik a szépségével, sokan őt akarják, mindenki őt akarja. Azt hiszem én is, már 5-6 éve, de…

-Valami változás kell. – mondja halkan. – Valami változás kell!!! – mondja hangosabban. – Valami kell!!! – aztán elsírja magát.

-Valami változás lesz! – mondom.

-Van egy tervem, de nem merem vagyis merem, nincs veszíteni valóm. Pár éve az segített és tudod mi??? Az utazás. Utazni akarok! Kicsit megtervezve, de mégse.

-Jó, hát utazzunk, tudod, hogy mindenben benne vagyok!

-De…

-Mi de?? – kérdem.

-Nem tudom. Csak el a városból, az országból.

-Főzök egy kávét, te addig pakolj össze és mehetünk. – felelem mosolyogva.

-Jó. – feleli.

-De most tényleg?

-Igen, most, induljunk!

Nekem nem kell kétszer mondani az ilyet. Mindig szoktam ilyet csinálni, hirtelen spontán el valahova. P.M. összepakolt a legszükségesebbeket, én megittam a forró kávét. Ő is ivott, de csak az ízéért. Közben vidáman egymásra mosolyogtunk. Mindkettőnket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás és az izgalom.

Az eső továbbra is esett, mi pedig elindultunk az ismeretlenbe. P.M. és én. Fejest ugrottunk az ismeretlenbe, oda ahol először láttuk meg egymást ahol minden elkezdődött.