Teljes motiváció vesztés

Tele vagyok negatív dolgokkal. Teljes motivációvesztés. Semmihez nincs erőm, nem is akarok semmit se csinálni. Elegem van ebből a szakból. Nincs semmi konkrétum amit meg lehetne tanulni. Ma úgy írtam Zh-t, hogy fogalmam se volt arról, hogy miről szól a tantárgy, sőt azt se, hogy a Zh miről szólt. Lemásoltam a mellettem ülőét. Már csak röhögni fogok, ha meghúz, vagy ha kettes is. Mindegy. Mindenképp röhögni fogok.
Tele vagyok görccsel. Nem sokára referálok. Utálok szerepelni, persze mindenki ezt mondja h „én utálok szerepelni”, meg stb, de én náluk is jobban utálok.
Nincs bennem most semmi olyan energia, amit fel tudnék használni.
Egy hete még vidáman jöttem haza, mert ugye volt jó program a múlthéten, és ez nagyon felvidított, másképp láttam a világot. Most meg a torkomban dobog a szívem.
Végre szakad az eső. Olyan az ég alja, hogy kilátszik egy másfajta szürke, szinte fehér csík, valami nagyon jó érzés ezt látni, a felhő mögé látok. És ahogy hallom, az eső hangját, látom a nagy ablakon, ahogy csepeg rá, és le az eső. Bárcsak otthon lehetnék, és bicikliznék a hegyen, ebben az esőben. Sáros úton mennék, minden tócsába belemennék, lábamat széttárnám, hogy a cipőm azért ne ázzon be annyira, az ég felé tekintenék, és arcomba esne az eső. Az eső langyos lenne, vagy jéghideg, csak érezzek már valami kis változást.
Arcomról folyna le a víz és a hajamról is, teljesen átáznék, még az alsó gatyám is.
Ha végeztem ezzel az érzéssel, vizes gatyában, vizes zoknikkal, hazamennék, egy kádforró vízben felmelegednék, megszárítanám a hajam, és a hajszárító búgás előidézné a régi érzést, miszerint libabőrös lennék. Új ruhát vennék fel, takaró alá bújnék, és olvasnék egy könyvet, vagy aludnék. Csak éppen, nem sokára referálok és a testem olyan görcsben van, hogy talán a vonatra sem kiengedek majd ki.



“Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”

(Radnóti Miklós: Eső esik. Fölszárad)

Fáradt vagyok. (nem tudok címeket adni , ez van)

Fáradt vagyok. Testileg és szellemileg is. A tanárnéni még nem írt vissza. Na mind1. Ennyit a beadandóról, de jobb is h még nem írt semmit, mert kurvára nincs kedvem semmit csinálni.

Tegnap beszélgettem egy csajjal másfél órán át. Lelkiztük. Mi mást. Hülye kérdés.

Az élet dolgai, azok most kezdenek bomlani. Erőteljesen. Lassan 2 éve járok ide, de most is elhatalmasodott az az alapvető kérdés, hogy miért vagyok itt ezen a szakon? Holnap egy olyan zh-t fogunk megírni, amit mondanom se kell senki nem ért. De majd ki fog megbukni??? Én. Jó nincs is anyagom, de másnak se.

Le is szarom. Olyan fáradt vagyok. Két beadandót terveztem mára hogy meg csinálom, erre itt blogozom.

Holnap tartok egy kiselőadást, Pestalozzi-ból. És nem olasz, csak a neve. De még nem tudom az életét. Majd holnap.

Rájöttem hogy itt azért utálok lenni, mert nincsenek barátok. És minden délután azt érzem amikor unatkozom, hogy haza akarok menni. Nehéz ám mulattatni magamat, sőt a nap 24 órájában. Meg magamban beszélni. Meg minden. Tegnap este 2 órát sétáltam, éhes szomjas voltam, vettem pár kiflit, ittam ócska „üdítőt”, meg még vettem pufit.

És az alkoholisták is lehagytak olyan lassan lépdeltem. Nehéz volt a lábam. Kurva nehéz. Még magamban is sokat káromkodom. Pufit ettem sétálgattam ide oda, telefonáltam közben, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül, egy szar városban, ahol egy lélek sem járt semerre, pedig nem volt késő. Senki nem sétáltatta a hülye kutyáját, senki nem indította be az autóját. Senki nem akart sehova se menni, furcsa. Már tettem fel magamnak a kérdést, hogy egyáltalán ebbe a megyevárosban lakik valaki? De hát a panelek ablakaiból pislákol a tv fénye, ég a konyhai vagy fürdőszobai lámpa, néhány ablak kinyitva, de ember sehol.

Néha nem is baj, csak unatkoztam, jó lett volna ,egy barát. Vagy egy szerelmes akinek én jelentem a világot, bár nem hiszek ebben, hogy én jelentek valamit is az embereknek.

Na kezd átjárni a pesszimizmusom. Ideje mennem. Végre csepergett az eső. Imádom, ha esik. Ess eső ess!!!

i got...

i got love
i got family
i got friends
i got style
i got body
i got face
i got music
i got soul
i got feelings
i got everything i needed
i'm happy
but i'm careful
if i cock up,i'll lose everything

Szétesve, kapkodás

Este van, 19 óra. Már a jövőhéten gondolkozom, mit , hogyan, mikor, kivel, miért. Sajnos kell ez most, mert eléggé szét vagyok esve. Meg megcsúszva. Beadandók, zh-k, élettervezés, emberré válás, csokoládé. Kávét döntök magamba, és a két hete meg kellett volna csinálni feladat jön. Pedig most van három filmem amit meg akartam nézni, de ha időben megcsinálom, akkor jöhet az egyik, vagy ha félig kész most az is elég, csak legyen valami meg belőle. Az egyetemen alig van órám, nem lehet panaszom arra, hogy nem volt elég időm minden kis baromságra eddig. Csak éppen nem terveztem dolgokat, úgyhogy ami jött váratlanul, annak örültem, és foglalkoztam vele, amit meg tényleg meg kellett volna csinálni halaszottam olyannyira, hogy van 1 hetem, egy powerpaintos előadásra, és egy 6 oldalas referátumra, lenne időrá, ha tudnám hogy mi kell pontosan a feladathoz. Sőt, május elseje is lesz, szóval az mínusz idő. Már most azt érzem hogy ki fogok szaladni az időből. És ha ez nem jön össze, akkor nem is szigorlatozhatok. Még most fogom csak fel a súlyát. Mert ha nem szigorlatozhatok akkor hátrányban leszek, no de ne így álljunk neki. Plusz még amihez most állok neki az a gyakorlaton szerzett óriási tapasztalat leírása. Egy hét volt. Kb. 20 fő jött be a könyvtárba, mert akkor kezdődött a jó idő. De remélem megered az ujjam és jönnek a dolgok. Szorítsatok erre a két hétre még, plusz meg a vizsgaidőszakra. KÖfi.

Szétesve?

A mi nap olyan volt, hogy csak a füvet nyírtam le az udvaron. Semmit nem csináltam. Egész nap fáradtnak és nyűgösnek éreztem magamat. Még világgá menni se volt kedvem( kis mosoly). Remélem a holnapi nap jobb lesz ennél, csak az a baj, hogy minden nap ezt gondolom. Egy hatalmas szerelem kellene, de már azt is túlzottan keresem. Önzőség azt mondani hogy undorodom a kézen fogva sétáló, vagy padon ülő párokból, mert ezt csak azért mondanám, mert nekem most nincs. Jó lenne persze, talán ha lenne valaki és az időmet vele tölteném el, és nem beszélnék az utcán hangosan. Néha amikor észreveszem akkor még káromkodok egyet és szidom magmat. Mostanában sokat beszélek magamban, olyan ez mintha egy könyvet olvasnék, ehez tudom hasonlítani. Mondom mondom a sok okosságot, meg hülyeséget, és persze az utóbbiból van sok. Túlon túl agyalok dolgokon. Az ebédet a Mamámnál töltöttem. Jó volt régen ott lenni, persze most is, de most valahogy más. Más minden. Például nem beszélhetek egy lánnyal anélkül hogy az ő fejébe vagy az enyémbe ne lenne ott az a gondolat hogy többet akar mint ez a beszélgetés, és akkor jaj. Holnap délután felmegyek a hegyre, aztán kiszellőztetem a fejemet. Múltkor az volt a bajom, hogy már sötétedett, és haza kellett jönni. Szeretek hazajönni, mert az jó érzés hogy van ahova még érdemes menni és várják az embert, de most ez nem volt olyan momentum. Egészen máshol akartam lenni, mint ahol voltam. Aztán persze hazaértem, de tudtam, hogy a holnap nem sokára rám nevet, lesz egy új nap, amikor talán lesz egy valami amit jól csinálhatok, vagy lesz ami felvidít, vagy lesz valami egészen jó. Egy film, egy női mosoly, egy fotó, egy email, amit örömmel fogadok, mert nekem van értem van. Most nyílnak az orgona bokrok, nem szeretem az illatukat. Télen vártam hogy tavasz legyen, hogy kinyíljanak a virágok, és lássak sok tulipánt, de mostanra már elvirágoztak , virágoznak, meg a többi virág is, és nem akarok nyarat, nem akarok semmit. Egy kis őszt. Sok esővel, lehulló levelekkel, 15 fokkal, ami jó, sok szürke felhőt, kicsi napsütést, sárga házat, szerelmet, szeretetet, egészséget, ihletet, kitartást, békét.

„Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„

Minden napot úgy élünk meg ahogy szeretnénk? Vagy ha ránk szakadna az a szabadság, hogy egy hétig mindent csinálhatnánk, amihez kedvünk van, meg pénzünk meg időnk, mit csinálnánk???  És kiket vinnénk el? Mindenkit, aki kicsit is fontos nekünk? Vagy éppen csak egyedül mennénk? „Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„ Én szerintem egyedül mennék világgá, mint nem is olyan rég. Jó elmélkedni úgy magamban, és amikor odaértem az ismeretlenbe az ismeretlenhez, az olyan felfokozott hangulatú érzés. Aztán kiderült persze, hogy az ismeretlen, nem is olyan ismeretlen, hanem szinte már olyan, mint én.  A vele való találkozás, eléggé pozitív élményeim egyike, ami nagy jó. Ha le kéne írnom, akkor a természetes szó sokszor szerepelne, és hogy jó, és lélek gazdagító, és az ismeretlen jó, ami azért van, hogy felfedezzük. Kockáztatás. Azaz megismerjük a világot. Aki nem kockáztat, nem is ismeri a világot. Sok apró dologra figyeltem, ami megszokott nálam, hogy figyelek, bár furcsán. Ez nem az alaposság, ez csak jó megfigyelési készség. Sok dolog volt körülöttem, ami szokatlan, és ezekre figyeltem. Az utazás, ami pluszba hozta azt, hogy azt mondjam magamba te hülye vagy! Hosszadalmas út volt, akár ez idő alatt Rómában is kiköthettem volna, oda- vissza. De az majd egy másik történetem lesz. Sok dolgot kaptam. Főleg azt, hogy felfogjam, van egy életem, én döntök felette, hogy micsoda, kicsoda akarok lenni. És ez egy érték, fel kell fognom ennek a súlyát. Semmivel ,nem vagyok kevesebb, mint más. Talán, mások lelkesebbek néha, mások okosabbak néha, tudorok, a kis magolós tanulással, talán mások találékonyabbak, de ez nem érdekes. Mert másokban senki nem fog engem megtalálni. Talán néhány hasonlóságot, hogy szeretem a filmeket, hogy szeretek esőben sétálni, meg az erkélyen kávézni és figyelni az embereket. Én egy egyéniség vagyok, egy összetett egyéniség. Mások akaratától függetlenül működök. Ez most erősödött fel bennem, hogy higgyek is magamban, ne csak álmodozzak azokról a dolgokról, ami elérhető, és ne mástól várjam, hanem csak saját magamtól. Hány éjszakát voltam már fenn, hogy a végén azt mondtam , hogy ezen a kibaszott napon sem tettem semmit??(Itt a „csinálni”-t akartam de hát a word nem hagyott már…) Hány nappal volt, hogy nem csináltam semmit, és ugyanezt mondtam. Ideje, megtalálni, azt hogy mit akarunk tenni. És ha nekiállunk az idő velünk lesz, és nem ellennünk. Az elkezdés nehéz, lehet hogy elbukunk , de az is lehet ,hogy olyan sikeresek leszünk, mint, hogy azt gondoltuk  gondoljuk az elején. Mindenki menjen ki az erdőbe, vagy parkba és csodálja meg a várost, hogy milyen is tavasszal.  Fedezzük fel újra, azt ahol élünk, próbáljunk a dolgokon elgondolkodni, a madarakat és a felhőket nézni az égen, a földön meg a sokszínű tulipánokat, más virágokat, kinyíló bokrok virágát illatozni, vagy éppen, ha felhős az ég, adjunk hálát, hogy esik az eső, figyeljük meg a felhőket, a felhő mögül kibújni akaró napot, az eső illatot mélyen szívjuk be, gondolkodjuk el azon, hogy ha nem lennének a hozzánk álló emberek, mondjuk akárcsak egy, (barát, vagy családtag), milyenek lennénk nélküle, mit változtatott meg bennünk, ha rájövünk, h sok mindent adott, akkor becsüljük meg. Igen rá kell jönni, ráébredni. Biztos vagyok benne, hogy adott, és lettünk valakik ezáltal. Életem eddigi évei részében sok emléket őrzök magamba, furcsa, ahogy ilyen gyorsan szalad az idő. Nem rég mér óvódás voltam és a torna sor második legmagasabbja voltam, és ez a „második” mindig végig kísért, hogy nem igen volt sikerélményem ezáltal, amolyan magyaros érzés ez ami eddig volt bennem. Nem hiába a kedvenc focicsapatom is örök második. Én bevállalom, hozzá vagyok már szokva, ahhoz, hogy esek, kelek, néha belém rúgnak, amikor a földre esem. De fel tudok kelni, és az öröm jobban esik, mint bárkinek. Valakinek már túl megszokott a győzelem, valakinek a vereség, de meg kell találni, hogy mindegyikből kapjunk, és megosztva. Legyen saját véleményünk, legyen saját stílusunk. Ne érdekeljen a másik véleménye, merjük felvenni a merész cuccokat, ettől vagyunk valakik, kockáztassunk. Keressük az ismeretlent, egy picit, nem túl nagyon, mindent mértékkel, és ésszel. Olvassunk mások gondolatait, ezért van sok író, néhány jelentős, néhány jelentéktelen semmit mondó, de még ezekben is találunk jó gondolatokat. Higgyen mindenki saját istenében, abban, akiben hisz, Istennek ezer neve van, de egy arca. 

Az ismeretlen ismerős. (Fekete fehér kép sajátkezű)

Találkozás

Már két napja náthás vagyok. Nem igen kapok levegőt, olyan ez, mintha víz alatt úsznék és csak időnkét jönnék fel a víz felszínére. Elég kellemetlen. Úszni sem tudok, úgyhogy csoda, hogy ehez hasonlítom, mivel én inkább elmerülök a vízben, és egy kis öröm, hogy nátha közben nem fulladok meg.

Haza utam elég jól sikerült. Egy lánnyal jöttem haza, sőt beszélgettünk is, és röhigcséltünk. 

Azt úgy tudni kell, hogy induláskor, kb 25 ember száll föl, és többen szállnak le hazautamig minthogy felszállnának emberek, azaz senki sem volt a vagonba, rajtunk kívül. 

A vonat ablakán nem lehetett kinézni, mert ha kinéztél csak magadat látod. Úgy hogy beszélgettünk, a suliról, róla, mit szeret csinálni és mit nem. 

Ő egy táncos. No nem ballett táncos, de közel áll ahhoz.

"A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget." p.c.

Véleményem szerint (Meine májnung ist..) ő is ha táncol ezt érzi, amit az idézet sugall.

Jobb lábán volt egy térdgép, mert már nem igazán bírja a térde a terhelést. Ha sétállt, hallani lehetett, hogy nyikorog. Ezt akkor vettem észre, mikor együtt szálltunk fel a vonatra. A vonatra általában indulás elött 5 perccel szállok fel. Addig ücsörgök a vonat elötti padon, nézem a többi embert ahogy felszáll, és hogy van aki megrögzötten előre megy, valaki középre és van aki hátra. 

Mi előre mentünk. Vagyis ő. Én meg követtem lépteit. Másfél óra múlva, mind a ketten mosolyogva búcsúztunk el. Legközelebbi hazautamkor is várom , hátha jön, de ha nem érkezik meg, az sem baj.

  

 

Április 6-a fél 4, L'Aquila...

Coelho Az ötödik hegy című könyve nem igen ragadta meg a figyelmemet, továbbra is gondolkodom, és nem hagynak el ezek a gondolatok. Hogy miről?
Alig egy hete, földrengés rázta meg Olaszország középső vidékét, Abruzzo régió L'Aquila városát és környékét. Hajnali fél négykor történt a Richter-skála szerint 6, 3-es erősségű rengés tíz kilométeres mélységben.
Amikor látod az élő közvetítést a Rai uno-n (olasz nemzeti TV csatorna), és szörnyülködve látod, hogy az emberek elvesztették, mindazt, amit egy életen át felépítettek, és sátorokba kényszerülnek élni, vagy a kocsijukba aludni, persze ha épségbe maradt.
Amikor látod élő közvetítésben 2009-04-10-én, amint a 209 koporsó egymás mellet, síró emberek mellettük, a kis fehér koporsókat, amikben sorsok váltak semmissé.
Mindegyik koporsó tetején virág, némelyiken fénykép, életvidám mosolyokról tekintenek vissza az áldozatok. Amikor hallod, hogy a pap felolvassa az áldozatok neveit, és amikor hallod, hogy az 5-dik név után neki is megbicsaklik a hangja, amikor látod, hogy az olaszok, most nem mutogatnak, és nem hadonásznak a kezeikkel, hanem guggolnak a macskaköves úton a koporsók mellett, és felteszik a kérdést:
Miért kellett ennek bekövetkeznie?
És sírnak. Ahogy én, mikor ezeket láttam.
Felfoghatatlan. És az is, hogy a miniszterelnök képes ezek után a tragédiák után azt nyilatkozni, hogy „fogják fel úgy, mintha sátortáboroznának”.
Az áldozatok száma, körülbelül 300, köztük sok gyerek, sok életvidám tinédzser, sok nő, és sok férfi.
15 eltűnt.
Összedőlt házak, összeroskadó házak.
Összedőlt lelkek, összeroskadt lelkek, pótolhatatlan emberek, akik már csak a szívükben lesznek.
Ez, ami történt, 2009-04-06 fél 4kor, L’Aquila városban.
Imádkozom értük is este lefekvés előtt.

"A Richter-skála szerint 6,3-as erősségű földrengés sújtotta L’Aquilában kaotikus állapotok uralkodnak. Rengeteg ember lézeng az utcákon, ami lassítja a mentőcsapatok munkáját. A kórházban folyamatosan dolgoznak az orvosok, de olyan sok a sérült, hogy rengeteg embert az utcán látnak el.
A Repubblica beszámolója szerint L’Aquilában volt olyan túlélője a katasztrófának, aki kézzel kezdett ásni a romok között, hogy túlélők után kutasson.
“A negyediken voltunk” - mesélt a lapnak a földrengésről egy 23 éves diák, aki a l’aquilai kollégiumban lakott. “Lerohantunk a lépcsőn, de nem vettünk levegőt, akkora volt a por. Írjátok meg: három órán át egyedül voltunk, mire megjött az első mentőcsapat. Kiakasztó. A telefont nem vették fel, csak a helyiek és a szomszédok segítettek”.
“Három órán keresztül a romok alatt voltam. Nem tudtam kiszabadítani magamat” - mesélt a földrengés utáni helyzetről a Repubblica című napilapnak a 23 éves Guido Mariani. “Három órán át nem jött segítség. Ordítottam és segítségért kiáltoztam. Hallottam, hogy csörög a mobilom, de nem értem el. Egyszer csak kinyílt egy rés, kezek nyúltak be rajta, megragadtam őket és kijöttem” - mondta.
“Menekültünk, ahogy megéreztük az első morajlást” - mondta a 22 éves l’aquilai Antonio D’Ostilio az AP-nek. “Hirtelen mind felébredtünk, és azon nyomban, pizsamában kirohantunk” - tette hozzá.
Az egyik súlyosan megrongálódott kollégiumban lakott a 22 éves Luigi Alfonsi is. “Épp az ágyamban voltam - olyan volt, mintha sosem akarna véget érni, ahogy hallottam, amint darabokban omlik össze az épület körülöttem. Sikerült lejutnunk más diákokkal együtt, de át kellett kúsznunk egy lyukon a lépcsőházban, mivel a teljes padló leszakadt.” - mondta az AP-nek.
“Ez egy apokalipszis volt, a házunk összedőlt. Az egész összeomlott, és nincs, ami pótolhatná.” - panaszkodott a helyi Maria Francesco az AFP-nek.
A brit Sky televíziónak beszélt a hatalmas rengésről Matthew Peacock, aki az umbriai Amelia városában él - közel az epicentrumhoz: “Úgy éreztem, mintha a házat a tetőnél fogva ráznák - az ágyam neki-nekiütődött a falnak, ami halhatóan csikorgott. A kutyák odakint hihetetlen lármát csaptak. Olyan érzésem volt, mintha a föld kocsonyából lenne.” - érzékeltette a rengés erejét a férfi.
Egy l’aquilai lány azt mondta, hogy december óta lehetett kisebb-nagyobb rengéseket érezni a környéken. Vasárnap is volt több kisebb rengés és egy nagyobb. Amikor hajnalban megérezték a legerősebb földmozgást, elkezdtek lerohanni a lépcsőn, ki az utcára. “Átnéztem az út túloldalára és a szemben álló házikó nem állt többé” - mondta.
Hjulia neven egyik olvasónk azt írta: “Én L’Aquilától 60 km-re élek. A földrengés nagyon erős volt és hosszú, de itt nem okozott károkat. Két utórengés volt a következő 3 órában, amit érezni lehetett itt is. Folyamatosan figyelem a híradót, egyszerűen szörnyű… Mára bezárták az iskolákat és lezárták a Teramóba vezető (A24-es) autópályát.”
A Rómától 60 kilométerre északra lakó John Murray telefonon számolt be a rengésről a Sky News hírcsatornának: “A házam elkezdett rázkódni - ez majd fél percig tartott. Kirohantam. A kutyák valami borzasztó hangon nyüszítettek, de ezen kívül minden rendben volt. Visszamentem a házba, ahol volt víz és áram. Utórengéseket nem éreztem” - mondta a férfi."

azon gondolkodom

Azon gondolkodtam, míg a rokonokkal voltam, hogy én is ennyire határozatlan leszek-e ha annyi idős leszek mint ők? Persze ez a jövő zenéje, de ha ezt látom, hogy ők sem határozottak, akkor honnan tanuljam el azt, hogy a különböző helyzetekben mit kell tenni, és helyesen?
Itt az ünnep, ami a keresztény hit alapjai , ez a legfontosabb ünnep, hisz "Feltámadt Krisztus örvendjetek" c. katolikus ének is így kezdődik.
Régen sokkal másabb volt ez az ünnep is. Ahogy kezdek felnőni minden elértéktelenedik, lassan az élet is? Nem értem. Ennek fordítva kellene lennie. Vajon, hogy nem érzem azt az érzést mint régen erről én tehetek? Vagy a külső körülmények? Egy ami régóta velem van, az a RÓMAI szív. 8 éve figyelemmel követem a gladiátorok küzdelmét, AS.Roma fotball club menybemenetelét avagy a pokolban égését.
Az olasz érzést, ami kell, a barna hajú nők, a mamma-k, a grande amore-k, a kávék, a filmek, a capuccino-k, pipacsok, az illat, minden.
Ez megmaradt, remélem meg is fog.

Kedves péntek

Déli napsütés, kedves péntek. (A délit Déli-nek értsd) itt a mediterrán időjárás, egy padon napfényben úszok, élvezem a nap első meleg sugarait, a fekete rigók muzsikáját, mert ebben egyetérthetünk, hogy ez muzsika.

A kisiskolásgyerekek szaladnak haza, kezükben a téli kabát, a lakás kulcs(panel lakás) kulcsa. Néhányan kutyát sétáltatnak, ha hazaérek ,talán nem ennyire fog sütni a nap, mint most ,de én is megszeretgetem a kutyámat, meg lefényképezem a nárciszokat a virágos kertben, közben meg Szabi néni-től várok egy álatla már beharangozott emailt, ami hosszú lesz, aztán mára nem is tervezek mást, a kávémon kívül. Talán olvasok majd az nem árt meg sohasem.

Egy hölgy haladt át a közeli hídon, rajta még a téli kabát, visszafelé azért én is felveszem.

Paris Je'taime filmezenét hallgatok, ez már egy jó alap ehhez az időhöz. Tiszta Római feeling, már csak a kis utcácskák, a kis kávéház hiányzik, kettő ismeretlen utca sarkánál, az olasz emberek, meg a római házak, azon kívül olyan érzésem van mintha ott ülnék, a képzelet határtalan, ott vagyok ahol lenni szeretnék.

Most azért visszatérve a földre, egy Love P.R. + SZ.A feliratú padon ülök, remélhetőleg nem bánják meg ha az emlékekkel gazdagított padjukat kölcsönvettem ebben a szép időben, sőt Noémi is itt volt, de az már a homály fedi h mikor, sajnos azt már nem írta ide. :D (Itt jártam 2008. julius 3. ilyet nem találtam.)

Kapu ház nélkül

A kapu még áll, a ház már nem. A világ közepén, egy eldugott faluban talán több csodát tudunk felfedezni, mint a nagyobb büdös, köszös városokban…
Az élet itt megállt…de néhány dolog mégsem. Ez pedig a természet.
A fa, a fű , a táj, állandóan változik akár az ember. És egy falu sem unalmas, ha mindent másképp figyelünk meg….jobban, jobban belegondolunk hogy a kocsma elött álló férfi miért ihat, és miért munkától koszos a ruhája.
Belegondolunk milyen élete lehet itt, ebben a faluban. Talán itt nőtt fel? Ide kötik a régi emlékek? Vagy már tervezte, hogy elmegy és itt hagy mindent? Talán örökre…talán elhagyja-e a boldogságot…a sok emléket? Már ha boldog, és vannak emlékek.
A férfi tudja, hogy az emlékek emlékek, de a szívünkben őrizzük őket. Velünk vannak akárhova is megyünk, mert az ami fontos, sosem száll el az ember lelkéből.
A férfi a falu közepén lévő házhoz igyekszik. Utoljára. Vagyis a közeljövőbe nem jön ide. Talán karácsonyra, talán húsvétra vagy temetsére, talán egyikre sem, talán mindegyikre. Nem tudja ő sem igazán.
A ház már nem áll…csak a kapuja van meg, és semmi több…
A kertet benőtte a gaz, de időnként így nyár tájékán lenyírják, és újra felfedezi mindenki magának, mert ez a kapu mindig nyitva áll, akárkinek.
A kapun belépve, jobbra és balra szomszédok, belátni a kerítésen túlra, hogyan élnek , mint csinálnak, mint csinálhattak 10 – 15 évvel ezelőtt.
Az egyik szomszédnak még áll a gémes kútja, a másiknak viszont tehenei voltak, vagy juhai lehettek. Még áll a vén pajta, a menedéket adó pajta….
Beljebb lépve, olyan érzés mintha hazaérkezne az ember. Mintha nem is itt élt volna.
Leült és nézte a tájat. A távolban egy hegy magaslott, a nap lemenőben.
Körül nézett, hogy mindent jól a szívébe rejtsen, az érzést, az illatokat.
Távolban egy őz csorda legelt, a férfi figyelte mozdulatlanul, hogy véletlen se ijessze meg a vadakat…s vadak valójában? Innen olyan békésnek tűnnek…
Talán ők is a naplementét nézik? És hallják ezt a gyönyörű hangot, csodálják és ízlelik a napot, míg az nekünk , s velünk?
A csordától nem messze, egy kis tavacska nappal átitatott fénye csillan a férfi elé.
Oly tiszta, titokzatos, mint egy szűzies nő, és csodálatos.
A nap utolsó pirosló fényeit veti a felhőkre, lila, és babarózsaszínnel párosulva eltűnik a nap a horizonton. S a férfi tudta, itt az idő…
A nap behódolt a holdnak.
Felállt a porból, nagy levegőt vett, hogy érezze utoljára ezt az erdő illatot, itt, a falu közepén, hogy ha valahol újra érzi ezt az illatot, erre a helyre tudjon gondolni, s majd lehunyja a szemét, és a naplemente, a tó, a vadak , a táj, ott lesz a szeme előtt.
Földút vezet ki a kapun, a férfi elindult, utoljára és utoljára körbenézett.
Még pár méter és indul Dél-nek. Egy új életért, egy új hazáért, hogy megmutassa a tehetségét, hogy kitárja szívét mindenkiféle, hogy átadja a világnak szeretetét.
Egy rozoga 20 éves kocsija volt. Összespórolt pénzből vette, egy öreg Úrtól, aki féltve őrizte Fiat 1500-as kocsiját. Eddig csak ő volt a gazdája, de már nem használta, így a férfi, rábeszélte az öreget, hogy adja el neki. 1962-es gyártmány volt. Hasonlított a Lada 1500as-ra, halványkékfestése volt, kitűnő állapotban.
Szerda éjszaka, valami véget ért, és valami elkezdődött. A férfi, nevezzük Andrea-nak elindult, hogy az életében kitűzött célt elérje, sikeres legyen, s tudta, hogy ha marad, az álmai elsuhannak, de megpróbál küzdeni, akár egy szerelmes, akár egy álmaiért küzdő ember. Az álom akkor valósulhat, ha merünk kockáztatni, ha felvállaljuk 100%-ban teljes önmagunkat, és kitartóak vagyunk. Van, hogy órákat kell , napokat, heteket dolgozunk azon hogy egy parányit haladjunk, de előbb vagy utóbb sikerülhet, hogy az álomból valóság legyen, és felnézzenek ránk ,a régi osztálytársak, a legjobb barátunkat kicsi irigység töltse el, megmutatni szüleinknek, hogy vagyunk valakik, hogy büszkék lehessenek.
Hasonlóak mint ők, de sokban eltérőek.
A kocsi útra készen. Teli tank, bőröndök, betéve a csomagtartóba, és a hátsó ülésre, pénz, térkép, minden kész.
A házban ahol lakott hagyott egy levelet, melyben csak annyit ír,
„Elmentem , hogy az álmaimat valóssá tegyem”
Andrea beindítottam a Fiat-ot, és elindult a sötétben, dél-re ahol kedvenc város várta és szerelme és az álmai.

Ma

Hm. Ma, amikor buszon utaztam elég szánalmasnak, éreztem a körülöttem lévő embereket. Sokan is voltak, alig volt helyen, és a szag. Jaj. Testszag. Nem bírok én már sok mindent. Ezt sem. Könyvtárban találtam két folyóiratot, amit, majd ha elérem a nyugdíjas kort, akkor a kandallóm előtt elolvasok, persze a netről fogom megrendelni, és akkor már talán euró is lesz itt Magyarországon, bár lehet, hogy nem itt fogok élni, de úgyis itt fogok maradni, és nem a kedvenc városomban.
Kandallómba égni fog a tűz, szerelmes leszek, mint most. Egy barnahajú és barnaszemű lányba, aki olyan okos, és annyira szép, és ő minden(a nedves mezők illata). Nem emelek ki sem tulajdonságokat, hogy mit szeretek benne, sem pedig azt hogy a küllemében mi tetszik, ő így jó, így szeretem egészbe, vagyis szeretném. Ő, hogy mit szeretne, nem tudom még.
No ennyit a szerelemről mára.
Szóval kandallómban égni fog a tűz, sárga emeletes házam lesz, sok könyvel, bolt mellet, 7-es szám alatt, vagy lehet ez 29-es is, vagy 20-as, ezek a favorit számok, esetleg 13, mint mikor ő született.
Aztán olvasgatni fogom a pocsék írásokat, a folyóiratokból… 2006tól, amit a netről rendelek.
Kutyám is lesz, meg macskám is, meg zöld dzsipem, bár ezekről már korábban említettem.
Kár, hogy álmodom ezeket, persze még tehetek érte sok mindent, hogy tényleg sikerüljenek ezek, amiket így 20 évesen kigondolok.
Találtam egy nagyon jó dalt. Andre Gagnon (Endrú Gányon). Az ő lemezeit fogom hallgatni most. Azt hiszem, erre akarok csókolózni vele, az olyan lenne, mint akár a filmekben. Majd imádkozom egy kis esőért is… a piros kocsimból ez szólna, elkezdene esni, és ő azt mondja:
- Most mennem kell, majd látjuk egymást.
- Jól van Nyuszifül, majd látjuk egymást, elengedem a kezét, majd halkan utána kiáltok.:
- Szeretlek.
- Ő visszakiált, megelőztél, én is ezt akartam mondani!!!
Odafutok, az eső elkezd esni…majd megcsókolom, és felemelem, és pörgünk hármat négyet 360 fokba, ahogy a filmekben szokták, amikor már a tv alá egy lavórt kell rakni, mert annyira csöpögős, de leszarom, én így képzelem el ezt a csókot vele, és ez csak az enyém, csak az enyém!!!
Így van ez. Mikor álmodik az ember. Meg szerelmes. Meg hülye. Meg fáradt, csak nem tudni mitől. Vajon a 140-es tempótól a 8-as úton? Piros Seat-tal? Inkább ez volt a nap fénypontja, sötétben száguldani, mintha a kedvenc napsütötte városomba mennék, szaladtam, hogy odaérjek, hogy kávézzam a kedvenc kávézómban, melynek története is van.
A kávé egyszerűen fantasztikus, azok az emberek élnek csak igazán, akik odajárnak, nézik a napsütést, olvassák a helyi újságok, vagy a világ újságot, Times, La gazette, La stampa, kinek mi, néhányan mutogatnak, amolyan olaszosan, elvégre itt vagyunk, mindenkin napszemüveg, a nőknek gyönyörű barna hajuk van, amely lobog a szélben, ez már művészet, nem is lobogás, ez művészet. A festő biztos lefestené ezeket a momentumokat, az író leírná művészien, haja esését, ahogy a szél szépen játszadozik szabadon a nővel, a hajával.
Azt hiszem, amikor átszaladt egy őz előttem az úton, ezek az álom gyorsan elszálltak, meg az is, hogy ott voltam a kedvenc városom, kedvenc kávézójában, azokkal az emberekkel akik részesei ennek a történetnek, amiről még maguk sem fognak tudni, mert csak illúziók, akár a mesék, a királyfival, és király lánnyal, vagy a filmek, az igazi szerelemmel, az igazi happy end-del.

Itt a dal:


vagy ez, még nem eldöntött

vagy