Az idő gyorsan pereg, ismét sofőrködöm. Az autóban 40 fok, a kocsin kívül, csak 29, valószínűleg árnyékban. Piros autó, mutter, én, kiscica, éneklés, falunap. Légkondibe, mégis jobb -10 fokban menni valahová, és megfázni. A menni valahová, az Bodorfa, kis falunapi mulatság. Ez ha nem is a világ végén van, de innen már teljesen látni. Éneklés szépen hamiskásan meg volt, persze nem tőlem. Aztán közben újra felfedeztem magamban, azt amit jó Kundrea mármegírt saját könyvében, hogy állandóan a szerelmet és a nőket hajtja. Most nálam is így van. De, nem testi kielégülést akarok és nem ez hajt, hanem lelkit, azaz a bolond boldogság és önfeledt kacagás korszakát akarom bevezetni váram birodalmába, csak hogy egy kicsit íróféle legyen ez a mondat. Ismét megláttam, egy szerelmet. Most ez dolgozik bennem. Káptalanfai, ő is, valami van ebben a faluban, ami vonz. Vagy engem akar bevonzani, vagy én vonzom őt??? Inkább csak az első. Sosem hallott lágy hangját akarom, sosem látott arcát újra akarom. Elég volt egy pillantás, hogy felfedjem lelkemet lelke előtt. Ő is művész. "Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia." Így tettem én is. Tegyem? Ismét el fogok botlani, de leszarom. Most legalább jól érzem magamat. Szerelmesen.
Vagyis a szerelem túlzás szó, inkább, öröm, nagy öröm, amit remélem holnap is meg lesz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése