2009. augusztus 22., szombat

Volt egyszer...

Volt egyszer valami. Elég régen volt, de még mindig emlékszem. Volt egy ingem. Egy szép piros ingem. Ez volt az első. Kis kockás, imádtam. Ez volt a művész ingem. Ezt vettem fel, amikor "alkottam." Most már elveszek mindenben. A gondolataimban, a mások gondolataiban, fájdalmaiban. Ismerem az én fájdalmaimat, ismerem a saját gondolataimat, ismerem az ő gondolatait, nem tudom az ő fájdalmát. Meghasadt szívvel, nem lehet élni, de tudni kell tovább menni, tovább ízlelni az életet.
Várom az esőt. Hiányoznak, hiányoznak az esőcseppek az arcomon, hiányzik a hideg, hiányzik az eső illat, hiányzik...

-Nézitek a csillagokat?

-Nem, a felhőket nézzük.

-És melyik tetszik?

-Amelyik eltakarja a napot.

Igen, Nem. Fekete, Fehér. Helyes, Helytelen. Jing, Jang. Agyag, Antiagyag. Isten, Lucifer. Angyal, Démon. Nappal, Éjjel. Napsütés, ESŐ.

Eső esik, csodaszép. Szemerkél. Ahogy kiléptem, egyből éreztem az apró cseppeket az arcomon, és a hideg nedves betont és füvet a talpamon. Mezítláb futottam a sötét udvaron, aztán vártam pár percet, hátha meg jön Ő. Léte biztos bizonytalan, de felfokozott érzelemmel és szívvel, energiával várom. Az író füzetem, most nincs nálam. Azt hiszem hiányzik. De ha itt heverne a fiókomban , nem érezném ezt , hogy írnom kéne. Most érzem, de mivel nincs itt, nem írok. Egyébként ez a füzet, mondhatni, hogy üres. Ezen álláspont miatt. Nehéz elviselni, hogy teleírom a gondolataimmal. Ha leírom, az már nem titok, bárki elolvashatja. Titok elvész, nincs varázs, ez olyan, mintha a szivárvány kezdő és végpontjánál állnál egyszerre, és rájönnél, hogy nem mindenkinek színes. Lehet, hogy másnak feketében fuldokló szivárvány. A boldogság, lehet, hogy egy éve elindult megkeresni engem, de még nem ért ide. Meglehet, hogy én késleltetem ennek az időszakát, de már megszoktam azt az embert, aki vagyok. Egyedül, ábrándosan, néha, pedig követi az álmait, megvalósítja, amit a szíve diktál. Keresem azokat a pillanatokat, amikor meggyalázhatom féltett füzeteim lapjait, várom azt a „Tudom, hogy jössz majd.
Úgy esel belém, mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
” Pillanatot, és várom azt a pillanatot, amikor az erkélyen elszívhatok egy szál cigarettát, szeretkezés után, és megihatom a legféltettebb boromat. Villámlani fog, zuhogni, mint mennyből az ítélet, mely családokat, és szíveket tör ketté. Porból lettél, s porrá válsz.

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.


1 megjegyzés:

Kiscsillag írta...

rég olvastalak. most végig mind. hiányzott a sok szép gondolatod. imádom. ed