A pillangó megrebbenti szárnyát

Egy másik ember, egy másik ország, sok ismeretlen, akár az egyenletből, amit nem tudunk megoldani, ha nem gyakoroljuk eleget. Az életben az a szép, hogy egy esélyünk van mindenre. Néha több, de az már nem azaz esély ami először volt, és a sok mi lett volna ha, és mi lenne ha…
A múltat nem lehet megváltoztatni, mégis a múlt hatására van, hogy sok embernek rossz.
Kiválik egy, és már nem is egy azaz egy, hanem fél. A fél, meg nem egész, és nem egy. Igen, ez kacifántos megfogalmazás, de így van.
Amikor azt mondják sokan, légy önmagad, csináld amit szeretsz, az néha sokszor nem csak úgy van. Te nem látsz bele az én életemben és én nem látok bele a te életedbe, mégis itt vagyunk s ismerjük egymást.
Egy másik ember, ugyanazokkal az érzésekkel, megélt érzésekkel, azaz teljesen ugyanaz mégis más, ha egy másik országban van, és ott él. A problémákat az elhagyott országban hagyja, és kezdi jól érezni magát.
Vagy mit tudom én. Én valahogy így képzelem.

A problémák megoldhatók, ha jön a megfelelő ember, azok az emberek akiket úgy hívunk, hogy kiegészítő emberek. Rájuk mindig szükség van. Mindig akkor vannak jelen az életünkben, ha épp rosszra fordul az életünk, és elfelejtjük őket, ha jóra. Ezért kiegészítő emberek. Valamit segítenek nekünk, ami nagyban befolyásolja az életünket. Hatással van ránk.
Délután a kórház felé esett az eső. Erősen zuhogott, alig láttam valamit az úton, mégis előzni akartam, és előztem. Dacolva az élettel. Bíztam magamban, hogy igen, meg tudom előzni, mert feltart. Aztán, persze sikerült meg előzni, mivel már a vezetés olyan mintha biciklizés. Esett, előztem, hideg volt. Kórházban a papámat látogattuk meg. Az élet annyit ad a fájdalomból amennyit el tudunk viselni magunkon, mert ha más vinné a miénket ő nem bírná, mivel nem rá van szabva. Nah ez egy idézet valamiből, persze nem teljesen, meg csak körvonalakba, de ezzel nagyon nem értek egyet. Van akinek alapból fos az élete, és van akinek meg minden előtte van, és úgy él le egy életet, ahogy neki jó. Szóval van két halmaz. Van a fos élet, szerintem minden magyar ebbe képzeli bele magát. Aztán van az über fasza élet, ebbe tartozik a magyar elit. Van a halmaznak az a tulajdonsága, hogy lehet ez is meg az is. Hát ide nem igen tudom, hogy kiket soroljak.[ Legyen a pillangók helye. Amúgy is baromság behalmazozni az embereket nem?
De most ha magamat sorolnám be, akkor a pillangók közé, persze ez buzis, de mégis jobb mint a fos élet, és az elit élet nem?]

A kórházban nem volt jó lenni, mert miért lenne jó. Papit látni az jó, csak úgy látni, hogy nincsen jól, és az orvosok nem is látják, az meg már elég bosszantó. Mert így van nem látták sokszor. Vajon hol lehetnek az orvosok? Az élet megválaszolatlan kérdései.
Hazafelé megálltunk. Vettem parkoló cédulát, ami reggel 7óráig jó lett volna, mondom magamba addig nem akarok maradni, de azért aranyos vagy jegyautomata. Akartam venni egy könyvet, persze a környék egyetlen könyves boltjába nem volt meg. Mondom jó. Odajön a néni, mi kéne? Kérdi.
-Kundera. Mondom.
Egy darab nem volt, nem hogy a legújabb.
-Megrendeljük? Jött a kérdés.
-Dehogy.
Még rákacsintottam García Márquez, Gabriel: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok burzsuj, ezért ott hagytam. Meg nem élhetek, könyvön, meg vonatjegyeken nem? Hazafelé pedig lassan jöttem hátszéllel, ahogy a madarak repülnek. A búza szálak dülöngéltek a széltől, megsimítva mindegyik szárat, a nap érdekesen világított, a háttérben pedig felsorakoztak az ég sötét felhői, gyönyörű képet festve ezzel. A búza szinte vakított a sötétkék viharfelhők hátterében. A fényképezőm, pedig otthon a Coelho-s könyveimet feküdt, aludt várta gazdáját és a pillanatot, amit megörökíthet, az olyan pillanatokat, amikor a pillangók megrebbentik pillekönnyű szárnyaikat a dülöngélő búzamező közepén sötétkék viharfelhőkkel a háttérben és haláluk közeledtében.
love, andrea piovanni

[xxx] be írt szöveg enyhén hülyeség. Ne vedd figyelembe. :)