Bárcsak elolvasnád azt, amit nem tudok kimondani.

Minél jobban küzdök az érzés ellen, ő annál jobban belém fészkelte magát.

Csalódás. Elhitetés.

Most csalódom magamban, mert a mondatot én sokkal szebben képzelem el. Bárcsak elolvasnád azt, amit nem tudok kimondani.

Nem vágyódsz máshová, amíg tart a szer….

Hányszor gondoltál rám?

A belvárosi lakásom erkélyéről figyelem a város elém táruló kilátását. A szomszédok ablakaiból kifutó fényeket. Csodálom a közeli buszmegállóban álló embereket, hogy ebben a szép őszi esti éjszakán nem képesek pár métert sétálni, kicsit elgondolkodni azokon a dolgokon, amiket ők, saját magukban fontosnak tartanak. Én innen nem tudom, hogy mire gondolnak, sem azt, hogy melyikük boldog, melyikük szomorú.

Az eső elől hárman beálltak a buszmegálló íves teteje alá, páran az esernyőjük alatt cigiznek, és mindenki balra tekint. (Erről jön a busz, amire várnak.)

Kijjebb állok az erkélyen, hogy az esőcseppet érezzem az arcomon és a kezemen. Érezem, ahogy az eső kis cseppjei rám tapadnak, és néhányan összefogva tovább zuhannak a mélybe.

Csinálok magamnak egy kávét. Furcsa ez időtájban, de megkívántam, amit pedig megkíván az ember, azt csinálja is meg. Én most így teszek. Felrakom a kotyogós régi kávémat, ezt a kávéfőzőt, még a nagyszülőktől kaptam, régen ők is ezzel csinálták az adagjukat.

Visszamegyek az erkélyre, elszívok egy cigit. A busz már elment, most már nem áll senki, így nincs ember, akinek történetet találjak ki. Egy új általam megkomponált életet, amelyben én vagyok az, aki tudja mi fog történni a főszereplővel.

            A kávé kiköhécselte a nedűt, amire vágyom, szép sötét mogyoró színével. Belezuhanok a bőr kanapémba, s nyugodtan elkezdem szürcsölgetni. A lábamat a kanapé előtti kis asztalra rakom, ölemben a laptopom, kezemben a forró kávé, most szigorúan sok tejjel. Remélem újabb erőt ad az este hátralévő perceihez. Valószínűleg nem sokat isznak így 20 óra felé kávét, mindenki már a holnapot tervezi a dunyha alatt, álmodnak, vagy éppen egymás álmaiért tesznek, tetszelegnek egymásnak, szeretkeznek, tv-znek.

Hátradöntöm a fejemet, lehet, hogy kávé helyett le kellett volna innom magamat. Még nincs veszve semmi. A hűtő még úgyis tartogat pár üveg Martinit a tegnapi buli után. Le kell mennem az utcára, ezt hajtogatom magamban. Ezt az ötletet agyaltam ki, miközben hátracsuklott fejjel néztem a falon lógó képet fejtetőn. A bögrémben még pár kortynyi kávé, aztán indulok.

            Összepakoltam a fényképezős cuccaimat, mert biztos, hogy lesz olyan pillanat, amelyet majd nem akarok csak úgy elengedni a semmibe, ezért meg kell örökíteni. A fotók lényege ez, hogy a pillanatot megfogjuk, és bezárjuk egy fotópapírra.

Volvo V50-esem a ház előtt vár a lámpák puha fényében, valóságos tömeg gyűlt össze körülötte a sok másik kocsit látva.

Kinyitottam, pittyent. A táskámat az anyós ülésre tettem. Gyújtást adva pedig elkezdődött a legutóbbi dal, amelyet hallgattam. Felcsendülnek az akkordok, a drámai dallam lágysága, elkezdődik a libabőr.

Teljesen átszellemülök. Az eső cseppjei halkan kopácsolnak a Volvo tetején. Beindítom. Még nem neveztem el, pedig hamarosan nevén akarom nevezni az autót, valamilyen nevet kell adnom majd neki, olyan mintha egy állatom lenne, vagy ilyesmi. Női nevek között kell keresnem, egy férfi szólítsa nőként a kocsiját, jelenesetben ez a Volvo nő lesz, legalábbis női nevet fog viselni.

            A városban van pár kedvenc helyem. Nem tudom merre fogok menni. Lehetséges, hogy nem is ott fogok kilyukadni. Majd ahogy jön. A forgalom elhanyagolható. Az eső szakad, intenzíven szélvédőről eltessékelem az esőcseppeket, hogy ne zavarjanak a kilátásban.

Nincs hová menni. Nincs az a végre van hova és kihez menni...pedig biztos baromi jó érzés.

***

Pár héttel később.

Megismerkedtem egy lánnyal. Vagyis úgy mondanám, hogy a sors mintha elém dobta volna. A neve V. de V-t, E-nek hívom. Tetszik neki. Mindig mosolyog rám. Vagyis ha velem van, de ő alapból ilyen mosolygós örökmozgó.

Ha reggelente kávét iszom, mert valljukbe mindig iszom, akkor rá gondolok.

Ő azt mondta, hogy ő csak az ízéért issza. Nem függő. Mondom én az vagyok.

Persze jó is a kávésbögre aljából a félig elolvadt cukrot megenni.

Édes Október.

Még nem is váltottam vele egy szót sem. Illetve múlt héten, 10 percet, amolyan „di segnio”-nak tekintettem. Hamar eldöntöttem magamban a dolgot.

Két hét múlva már csak azt vettem észre, hogy folyamatosan…

Persze, megint megőrültem.

Egyik vasárnap találkoztunk, mely az októberben található, talán a harmadik.

Szeretlek vasárnaponként. ( Te, hogy mit, pedig fogalmam sincs. Bárcsak elolvasnám azt, amit nem tudok. )

Aztán, elhagytam. Mit tehettem mást?

Pedig „A szemed egy nap, a szemed egy hold.”

Távozásom oly boldogtalanná tett, hogy már-már megadtam magam a sorsnak.

A közeli nagyvárosban megálltam egy benzinkútnál, hogy magamba szívjam a levegőt, mert itt más. Persze mondhatsz akármit, hogy hülye vagyok. Itt más. Mert más.

Valami történt a szívemmel.

Megint.

Ki adott a színeknek nevet?

Hova megyünk, ha meghalunk?

Miért nincs közel a védőangyalunk, ha szomorúak vagyunk?

Fogalmam sincs. Álmos vagyok, fáradt. Sokat gondolok rá. 
Már November van.