Néha tényleg nem vagyok magamnál. Egy hete megláttam egy kereskedésben a kocsit. Igen, egy Volvo V50-est. Elmentem a kereskedés mellett 3-szor legalább, de 4-dszerre be kellett mennem. Leállítottam a kocsit, kiszálltam, fogtam, a fényképezőgépemet. És mentem. Hogy húzzam saját agyamat, először rá se néztem, csak egy Dzsiphez mentem oda, de tudtam, hogy nem érdekel. Igaz őt is elfogadnám. Mindegy. Aztán megláttam. Nem bírtam ellenállni. Az orrától a faráig végigsimítottam. A festése olyan szép. Benéztem az ablakán, olyan szép a kormánya, és az ülések huzata is. Aztán végig simítottam a másik oldalát is, csak, hogy érezzük egymást. A hátulját vagy fél percig nézegettem. A képeken nagyobbnak tűnt. De hát olyan szép. Aztán bekapcsoltam a fényképezőm, és akartam vele egy közös fotót, de lemerült abban a pillanatban az akumlátora. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz, mert már csak az utolsó csík volt a kijelzőn. De pont akkor? Jaj. Most újra mehetek vissza. Nem mintha nem akarnám, újra végigsimítani a kocsimon a kezem. Istenem, de hát olyan szép.
Talán nincsenek véletlenek. Előző este, összeállítottam a Volvo honlapon álmaim kocsiját. Nincsen benne semmi extra, az ülésfűtésen kívül, mert télen eléggé fázom. Mást nem is állítottam be magamnak. Se metál fény, semmi. Az árát nem írom le. Legyen elég annyi, hogy drága. De nem érdekel. Lesz pénzem rá. És majd meg tudom venni, mert így lesz.
Mert a gondolatok dolgokká válnak!!!
Boldoggá tesz, hogy ha látok egy ilyen autót, és most pedig meg is simogattam, mint valami élőlényt. Most nézhettek bolondnak meg minden, rátok hagyom.
***
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése