Az út vége

Most úgy nincs semmi. De tényleg nincs semmi. Próbálok összeütni valami kis szöveget, de a füzeteim most nem tartogatnak semmi jót. Érlelődnek. Ma délelőtt már elővettem a vonalas lapomat, és a töltő tollamat, hogy nekiállok a „Sáska” c. bekategorizálhatatlan műfajú írásnak, mint a nagyok, de aztán valahogy elterelődtem egy angol tesztre, mert most angolul kell, jobban tanulnom. És már találtam tanár nénit, aki szerdától oktat. Most ne reménykedjetek abban, hogy angolul fogok írni. Valahogy én mindig rühellem azokat az embereket, akik ezzel felvágnak, és nagyzolva angolul írogatnak mindenhova ahova lehet. Legyen az bármi, bemutatkozás egy közösségi oldalon, vagy csak egy mondat amit kirak arra a kis falra, tudjuk melyikre gondolok. Ezt azért mondom, mert van több ilyen ismerősöm is, akik tudnak angolul, de magyarul meg nem és magyarok. Általában én nem mintha tudnék valahogy is írni, de általában találok olyan szavakat, és akarok mondani olyan szavakat angolul, amit még a tanár se tud. És én ezt egyből akarom. Akkor jön az, hogy nem csinálom tovább, mert itt bizony annyi szóból kell megélned, amennyit bemagoltál. Ezeket a teszteket is megértem, ha más nem, úgy, hogy hangzásilag melyik tetszik jobban. Ami persze…

Pár napja kivettem a könyvtárból könyveket -mi mást-, de csak porfogónak szoktam őket használni az éjjeli szekrényemen, mert amíg én eljutok az ágyig és meglátom, addig én olyan fáradt vagyok, hogy maximum átlapozom, elolvasom az első pár mondatot, meg az utolsót, aztán vár egy hónapot, beleteszem a táskámba és viszem is vissza, de legalább új környezetben vannak nem???

Itt a tavasz, de utálom. Sár, meleg-hideg váltogatja egymást. Sár, bogarak, sár, hideg, meleg, sár. És a tavaszi eső is szar nem? Igaz majdnem egyenlő az őszivel ami jó, nagyon jó. Ma esti sétámon olyan jó érzésem volt. Az illatokat eleinte nem tudtam hova rakni, aztán beugrottak az agyamban azok az illatok. Kellemes érzés fogott el. Újra ott akartam lenni. Egy- két napig ,10 éve is van talán, hogy voltam Szlovéniába. És ma az esti sétámon az ottani illat ütötte meg az orromat. Szinte lehetetlen, de csak szinte. Melegen fújt a szél, jó lett volna, ha kicsit esőre áll az idő, de így is jó volt. Emlékszem régen a Vészhelyzetben volt hasonló jelenet, én ahhoz hasonlítom a mait is. Fúj a szél, fáradtak vagyunk, a gondolatunk meg csak beszél beszél magunkba, és nem hagy minket. Lezuhanyzunk, kint elered az eső, bebújunk a takaró alá, teát iszunk vagy valamit, és bumm. De persze amíg hazaérsz, az a meleg szél fúj, ami kicsit felfrissít, új gondolatokat hoz, és elképzeled, hogy valami egészen jó történt veled. Vagyis nem is képzeled, hanem ez a parányi megkönnyebbülés. A ami napnak vége, hajamat fújja a szél, cigimbe bele bele szívok, aztán mélyeket a meleg szélből, megkönnyebbülök. Benézek a házak ablakain, ahol ég a villany. A bútorok, a falon lógó festmények, egy arcnélküli ember , és jön a történet a  fejemben. Aztán a járdán haladok tovább, a megszokott esti sétámon, kíváncsian. Néhány autó húz el a főutcán, aztán elérek egy hídhoz, amely alatt kicsi patak folyik, tovább pedig elérek a sárga házhoz, amely borostyánnal benőtt, bokrokkal eltakart kicsi ház. Az udvarban egy Ford kombi, a házban pedig egy hatalmas tv ontja a fényeket. Mellette a kicsi bolt, amelyet csak az itt lakók tudnak, hogy bolt. Szemben a vasút, jó messzire. A sorompó villogó lámpái vakítanak a közeli házakra. Aztán lefordulok az egyik utcán, átsétálok a Szoroson, és végül meglátom az 56-os házszámú építményt. Szürke kapujával, és fehér falával. Csendesen belopózom, megiszom egy forró kávét, sok tejjel, hogy az éjjel álmodni is tudjak, mert így kezdődik minden valóság. Nem igaz???