Tehetetlenség

Tegnap voltam szhelyen. Mondogatom magamban, hogy nagyon jó lesz visszamenni, suli, emberek stb, de nah jó, ez hazugság. Ha már rá gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Ráadásul, sajnos, még hatással van rám egy személy. Van pár ismerősöm, aki most lép rá erre az útra, amin én már 2 éve járok, szóval most vették fel, most kezdi a hercehurcát. Pécs, Pest, kb, ez a két fő hely, s ha megkérdezik, hogy én miért és hogyan döntöttem, hogy ez és amaz legyek, ismét hazudnom kell. Főként azért, mert nem tudom, hogy mi leszek, sőt, nem tudom, hogy miért ide járok, és miért pont azt tanulom. Valószínüleg Istennek van valami célja ezzel, bár bevallom őszintén, mióta elment az a személy aki még hatással van rám, de én már nem vagyok hatással rá, nem igazán vagyok tudatában, hogy miért is jó, miért is szépek a körülöttem lévő dolgok.
Ahogy kiskoromtól sem volt könnyű az élet, amikor láttam, hogy a fiú osztálytársaim az apjukkal eltöltött időről beszéltek hétfőn az iskolában, vagy különböző dolgokat csináltak az apjukkal, míg én keresetem azt a személyt, akit apai szintre emelhetek magamban, kerestem kerestem, de nem találtam. A gyökerekhez kell visszamenni, hogy az életet, a saját életedet tudd élni, legyél valaki, valaki akire hasonlíthatsz, akitől várhatsz valamiféle segítséget. Anyum igyekszik, tényleg, de ő mégsem helyettesítheti azt.
Középiskolában ,amikor értelmetlenül beleszerettem egy két évvel idősebb lányba, akkor figyelmeztetnie kellett volna, hogy ne kergessem illúziókba magamat, és legyek férfi a talpamon, aki elfogadja a lány döntését. Persze évek múlva, rájött az ember, erre saját maga. Amihez belefogtam, az azért volt, mert a gondolatokat akartam kiűzni a fejemből, néha sikerült, néha pedig addig gyakoroltam a templomi orgonán, míg elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában, és mi gyötör. Általában, a szerelem, amelyet jobb lett volna, ha számomra nem találnak fel. Amióta belekóstoltam ebbe az egészbe, kergetem az illuziót, azt a valamit, amire akkor talál rá az ember, amikor igen szerencsés állapotba kerül. A szerelem örök dolog, de az, hogy ha valaki neked mondja, hogy szeretlek és veled van, átölel, megcsókol, azt hiszem az minden. Meglehet, hogy a összes ember erre vár, ezt akarja elérni az életében. Én itt, most, ezt így gondolom. Én ezt szeretném. Örökké boldog lenni, egy olyan emberrel, aki hasonlóan érez mint én iránta, én ezért élek, hogy megtaláljam, hogy boldog lehessek.
Középiskolába becsuktam a szememet, és nem érdekelt, hogy ki, és mi akarok lenni.
Még most sem nyitottam ki a szememet. Néha irigykedem az olyan embereken, akik tudják, hogy kik, és mit akarnak ebben a világban.
Tehát, amikor azt mondom, hogy mindig is ide akartam járni, erre, amit tanulok, akkor hazudok. És hazudok, amikor azt mondom, hogy nagyszerűen érzem magamat, és nem bántam meg semmit.
Az úton vagyok, most ezt csinálom. Csak annyit szeretnék az élettől, hogy írjak egy nagyszerű könyvet, a családom legyen egészséges és boldog. A könyvem megjelenhessen, s legyen véleménye másoknak a könyvről.
A következő egy év, iszonyúan pokoli lesz. Azt hiszem lesznek kis örömök az életben, vagyis nekem sajnos, csak ezek jutnak. Például kis öröm, az, hogy a moziba megnézek egy régen várt filmet, vagy éppen hétről hétre követhetek néhány sorozatot, vagy éppen olvashatok egy nagyszerű ember által írt blogot. Vagy csak sétálgathatok éjjel, ott ahol nem éppen szeretek lenni, a sétálás közben gondolkozhatok, ha felérek az albérletbe, akkor jól betakarózhatok majd, és elaludhatok, mélyen, hogy ne emlékezzek a rémálmaimra, hogy egyáltalán ne is emlékezzek az álmaimra.
Valószínű szerelmes is leszek, lehet mint a múlt évben, minden héten más lány tetszik majd meg, persze, ők erről mit sem sejtenek, mint sem éreznek. Lágy zongora dallam száll a fülembe az mp3-as lejátszómról, a kanapémon otthon, elképzelem, hogy egy sötét teremben én játszom, lágy világítás mellett, s én már nem is az vagyok aki voltam. Én vagyok a dallam, a hang, a zaj, az elhalkuló zörej, az elnémuló leütött hang az újra megszólaló dallam.