2011. december 29., csütörtök

(Egy magánjellegű fecsegés) VII. / Összegzés

Az évet talán úgy tudnám értékelni, hogy nehezebb volt, a mostani 2011, mint a tavalyi 2010-es év pedig az sem volt könnyű. Valahogy a dolgok sem jönnek össze, illetve nem igazán koncentrálok a dolgaimra. Szét vagyok esve, próbálom összerakogatni magamat, de nem igazán megy. Az év első hónapjába E.-ba képzeltem, hogy szerelmes vagyok, de aztán elszállt, vagyis hagytam, hogy elszálljon. Az első hónapban belekezdtem a 365 napos projektbe, amiből már csak 2 db kép van hátra, azaz sikeresen végigcsináltam ezt a kimerítő szórakozást. Nem volt könnyű minden napra találni valami mást, ami eddig nem volt és megmutatni annak a dolognak a jobbik oldalát, a művészibbet. (bár a művészi szó megfogalmazása itt talán nem helyénvaló). 

Szerettem volna februárban amikor a születésnapom van, elmenni Velencébe vonattal - amiről már pár éve írok a blogon és van is ilyen történetem- szóval szerettem volna eljutni, de valahogy ez sem akart összejönni, talán jövőre. Bár a születésnapomat nem igazán szeretem, mert valahogy mindig furcsa. Nem is az, hogy +1 év és most meg fogsz öregedni, hanem igazán nem is tudom, furcsa állapot. 
Elkezdtem írni egy hosszabb történetet, amelyet itt blogon is olvashattatok, viszont ez még erőteljesen csak egy vázlatszerű állapot. Nem tudom, hogy valaha is lesz-e belőle valami, mindenesetre jó érzés írni, és elképzelni mind azt amit leírok. Röviden a történet egy fiúról és egy lány találkozásáról és közös útjukról szól. A történetben leírt lány személyisége szinte fejezetről fejezetre változik, mivel más lányt képzelek oda, mert így könnyebb írni és folytatni a történetet. Közel 30 oldal nyomtatva, és persze ez a vázlat. Lenne mit rajta javítani, stb stb.
Az év legborzalmasabb napja : az a szakdolgozat védés és záróvizsga napja, ami nem sikerült, így újra kell csinálnom ezeket. Erről inkább nem is írok. Érdemesebb lett volna ezen a napon fel sem kelni. Kezdve ott, hogy a vonatom más fél órát késett amivel időre be kellett volna érnem.
Az év legjobb napja: Hm, igazából erre nehéz lenne válaszolni. Boldog nap nem igazán volt, inkább apró örömök. Pl: az új Paulo Coelho könyv megvétele és elolvasása. Pár napos nyaralás egy skandináv hangulatú weekend házban, és nyáron Bécs utcáin autót vezetni a piros villamosok és a végtelen sok bécsi taxi-s között, illetve még itt a Duna parton fánkot enni. 
Ősszel elkezdtem egy fotókörbe járni, tanultam ezt azt, de azt hiszem, hogy januártól már nem fogok járni, mert tőlem 40 km-re van és most spórolni akarok a benzinnel, mert mégis csak 410 Ft, és nem kell értelmetlenül pazarolni a pénzt. Mert hajlamos vagyok ide-oda járkálni, ismeretlen falvakon át gurulni, és csodálkozni, hogy milyen szép, meg a táj meg minden....de erre nincsen keret. Nem lehet. Pedig szeretek autózni, és klasszikus rádiót hallgatni út közben. Nah, szóval még tudnám ragozni, rossz dolgokkal teleírni ezt a fehér lapot, de...de nem írom. 

A jövő esztendőben szeretnék jobb színvonalú írásokat ide feltenni. Egyik ismerősöm mondogatta, hogy tegyek fel az oldalra egy olyan funkciót, ahol néhány Forintot lehet küldeni a bankszámlámra, mert, hogy milyen sokan olvasnak és hát mégis támogathatnának...de szerintem ott még nem tartunk, hogy valaki támogatna és látná bennem azt a valakit akibe érdemes pénzt ölni vagy támogatni. 
Szeretnék sokat utazni, eljutni születésnapomon Velencébe vagy Rómába. 
A jobban sikerült fotókból meg egy kiállítást szervezni, de olyan helyen, ahol a művészet iránt érdeklődnek. 
Szeretném ha a család minden tagja boldog lenne. Én is szeretnék boldog lenni, mert most nagyon nem vagyok az. Még nem találtam meg az elveszett felemet, de még a halvány nyomait sem lelem az utóbbi két évben, igaz így egyensúlyba kerültem önmagammal, de jövőre remélem ez is megváltozik, hogy találok olyan lányt aki szeret, értékeli amit csinálok...stb...
A sulit végre befejezni...
Nah kezdek átcsapni ilyen nyálas kívánságműsorba. 
Egy idézettel zárok, Paulo Coelho-tól aki számomra olyan elképzelt apafigura szerepet tölt be. Szeretnék hasonló dolgokat alkotni mint ő. 

"Azért írok, mert amikor kamasz voltam, nem tudtam jól futballozni, nem volt autóm, nem volt sok pénzem, és nem voltak dagadó izmaim. Divatos ruháim sem voltak. Az osztálytársismerőseimet pedig csak az érdekelte, és soha nem tudtam fölhívni magamra a figyelmüket. Este mikor a barátaim a barátnőikkel voltak, én azzal töltöttem az időmet, hogy teremtsek magamnak egy világot, amelyben boldog lehetek : a könyvek voltak a társaim. "


Boldog és sikeres új évet nektek, és nekem! 

search

Az utóbbi napokban vettem észre, hogy van egy olvasóm Hollandiából. Szeretném ha felvenné velem a kapcsolatot.
email címem: andreapiovanni@gmail.com 
illetve ha valakinek személyes kérdése van felém vagy akármi, nyugodtan írhat ugyanerre a címre. 
idén még egy bejegyzés lesz amolyan évértékelős féleség. 
mindenkinek szép napot! 

2011. december 24., szombat









Békés Boldog Karácsonyt Nektek!
Kívánom, hogy álmaitok valóra váljanak,
céljaitokat elérjétek,
legyetek boldogok, találjátok meg az elveszett feleteket,
egyetek sok sütit, nevessetek, örüljetek az élet minden percének!
love, andrea piovanni

2011. december 19., hétfő

1/2

Hamarosan itt a karácsony. Ajándékok becsomagolva, vagy fél utas gondolatok az agyakban. Ez az éj más mint a többi éjszaka. Miért más mint a többi éjszaka? Miért ragyog annyi csillag az égen, miért könnyes a szemünk ekkor? Miért telik meg imával és fénnyel? Mondd neked ez az éjjel mit jelent?
Ha lenne egy kívánságlistám ami valóban teljesülne is, hirtelen nem is tudom mit írnék rá. Te mit írnál rá? Az enyémen azt hiszem sorsfordító kívánságok lennének, amelyek kilöknének a mostani állapotomból. Tegyük első helyre a Boldogságot. Néha elérem ezt az állapotot, mikor írok, vagy mikor fényképezek, de ezen kívül nem tudom elérni, hiába próbálom. Szeretném állandósítani, megfoghatóvá tenni, talán személyhez is kötni.  Tovább pedig az lenne, hogy a tehetség, hogyha van bennem, az írás és a fényképezés területén, meg tudjam valósítani és legyek még jobb annál, mint ami tőlem telhető. A kívánságlista további pontjait üresen hagynám, amíg nem találnék megfelelő dolgokat leírni. Mert a tárgyak mégsem kívánságlistákra valóak. Vagy igen? Azt mondják, hogy a tárgyak helyett inkább élményekkel legyünk gazdagabbak. Szerintem egy tárgy is lehet igen is boldogító, úgyhogy megfelelő arányban kell lennie a tárgyaknak és az élményeknek. Pénteken kaptam egy karácsonyi lapot Carolinától. Ő Novarától nem messze lakik, már mondhatom, hogy hagyománnyá válik ez a képeslap küldés.  A rossz csupán az, hogy az ő levele 2 napig utazik és ér el hozzám, míg az enyém hozzá közel egy hétig, de ő mégis szidja az olasz postát, hogy milyen vacak. Nem a hagyományos olasz család mint amit elképzelnél, annak az ellenkezője. Még szerettem volna írni, de nem igen megy. Lemerültem!!!
Kívánom, hogy elérjétek ezt az állapotot : "A boldogság egy köztes állomás a túl kevés és a túl sok között." Pollock  (de nem a festő,hanem a kritikus) 

2011. december 14., szerda

sconosciuto



Este végre ideért az eső. Éjjel huszonhárom óra körül a műanyag  redőny falán hallatszott a szinte már szokatlan zörej. Itt az eső. Épp a tvben néztem egy foci meccset.  Felöltöztem, hirtelen azt se tudtam, hogy melyik cipőm nem ázik be annyira, persze tudjuk, hogy mindegyik beázik csak nem mindegy mennyire. Amikor kiértem az utcára rágyújtottam egy cigire, az eső meg csak esett, esett. Olyan nyugodt és szép volt minden. A fejemben valahogy a Trainspotting - Perfect Day c. dala jelent meg. A járdán megjelentek a kisebb nagyobb tócsák. Istenem. Nincs ősz eső és lehullott falevelek  nélkül. Sajnos most mégis volt. Azon gondolkodtam, hogy mindenkin van egy hátizsák. Ezt a hátizsákot már úgy kapjuk. A színe ismeretlen, a tartalma kérdőjel, a súlya kérdőjel. Képzeljük el, hogy ebbe a hátizsákba elkezdünk pakolni. Először csak a kis dolgokat, amelyek fontosak számunkra. Fotók a családról, barátokról, barátnőkről,  a megvalósult szerelmekről, a megbukott szerelmekről. Képek ahol éltünk, egyszer, vagy többször. Képek ahol már jártunk, vagy ahová vágyódunk. akiért vágyódunk. A hátizsák még könnyű, de már a hátunkon van és így is van súlya. Egy elől, egy hátul. A kisdolgok egyre bővülnek csak bővülnek. Képek, írások, könyvek, tollak. Kedvenc ruhák, kedvenc hozzánk kötődő tárgyak. Aztán elérünk hogy az emlékek mellé a házat, autót embereket is rakunk. Emeljük meg. Nehéz igaz? Már görnyedve járunk, mintha depressziósak lennénk. Le akarjuk venni. Eleinte a súlya, tartalma ismeretlen, de aztán...
Telepakoljuk mindennel és egyre egyre nehezebb lesz. Ezt viseljük tv nézés közben, a nagy esős időben sétáláskor, ezt viseljük, mikor alszunk, mikor a tenger hullámai között lebegünk.  És mégis valami csodaerővel tudjuk tartani ezt a láthatatlan hátizsákot. Ma valahogy nehezebb volt így sétálni az esőben, de ugyanakkor mégis könnyű. Az ismeretlen színű, súlyú valami sosem tűnik el, pedig görnyedve sétálunk a terhe alatt. 

2011. december 6., kedd


Ave Maria, piena di grazia,
il  Signore è con te.
Tu sei benedetta fra le donne
e benedetto è il frutto del tuo seno, Gesú.
Santa maria, Madre di Dio,
prega per noi peccatori,
adesso e nell'ora della nostra morte.
Amen.

dal: http://www.youtube.com/watch?v=lImzMBVnuwM

2011. december 3., szombat

Fiat500


Kerestem a füzetemben, amibe néha leírok dolgokat, hogy hátha találok valami értékelhetőt, és bevethetőt, de semmi. Ez zavar is, de hát van olyan időszak, amikor semmi…Kedvem lenne hülyeségekről írni, de nem tudom, hogy kit érdekel ez. Azaz, nem saját magamnak írok, az unalmas percek órák megtöltésére. Kedden szemtanúja voltam, hogy egy fényképből, hogyan lesz valós kézzel fogható kép. Ugye most már mindenki digitális fényképezőgépekkel rója az utakat, mindent megörökít, így sok képet, és felesleges adatot tárol. Kedden végig vittük azt a folyamatot, hogy egy fotó negatív, hogyan bújik elő, milyen folyamatokat kell rajta végezni. Ha ez előjön, akkor jön, az a lépés,hogy melyik képet hívjuk elő. A tekercsen lévő fényképekből talán ha 1-2 használható. Nagyító alá, a nagyon részletekbe nem megyek bele. De különböző kémiai hatásokra a fotópapírra varázsolódik a kép, amelyet speciálisfolyadékba téve előjön a papíron a kép. Természetesen, ezt sötét szobában, piros fényű lámpánál, mert más szín bezavarja a fotóelőhívást. És ezzel rengetek időt lehet pepecselni. Érdekes volt látni mindezt. Most már én ügyelek arra, hogy mit fényképezek, és feleslegesen ne fotózzak hülyeségeket. Főleg akkor ne, amikor tudom h tök sötétbe úgyse lesz jó a fénykép.
A napokban az új Fiat 500-ast nézegetem. Annyira szép, csak olyan kicsi. Kíváncsi vagyok milyen vezetni, meg úgy mégis. Már vagy 1000 fotót láttam róla és minden paraméterét tudom. Pár éve volt ugyanez a jelenség a Volvo V50-esnél, de aztán valahogy az is lecsengett, meg talán ez is le fog. Persze a fogyasztása valami 3.9 l/100km, ami a mostani árak mellett nem elhanyagolható. A divat dzsíppek meg vagy 25 l/100km-t fogyasztanak. Először Pécsen láttam egy új Fiat 500-ast. Fehér színű volt, rajta az olasz zászló matricázása. Pár hónapra rá, meg valami főzős műsorban láttam, akkor piros színben. Olyan kis szép.
Pár napja találtam egy jó hangú énekest. Birdy. De hiszen, tudjátok. 

2011. november 21., hétfő

Új álmokat és terveket szövögetek


 Az életről filozofálok, hogy hogyan is kellene. Új álmokat és terveket szövögetek. Kávémat kortyolgatom, fázom. Olvasok pár könyvtári könyvet párhuzamosan egymás mellett. A régieket tegnap vittem vissza, újakra cseréltem. Nem olvastam mindet végig, sőt egyeiket se olvastam végig, csak félig. Elég volt. Nem volt túl érdekes. Jack Kerouac-tól olvasok kettőt. Miatta mentem be a könyvtárba, mert tetszett pár idézete amit írt, és a wikipédián az önéletrajza is megtetszett, hogy egy virágbolt fölött lakott, meg az is, hogy mindenhova vitte magával a füzetét amibe leírta a gondolatait, mert nem akarta, hogy elhagyják.  Lévén, hogy kezdtem magamat látni benne, már kerestem is a könyvtár oldalán, hogy van-e náluk ilyen. Mire nem jó a katalógus? Aztán volt kettő, kölcsönözhető, és már indítottam is a kocsit. Kihoztam, most ott porosodik a polcomon. Még nem is nyúltam hozzá. De majd talán. Lesz mindenre idő. Új dolgokat fényképezni, meg írni, sőt most már a szakdolgozatomnak sem ártana neki esni, és primitív lényemmel valami kézzel, igazán kézzel foghatót alkotni a tudomány és a …
nah befejezem. Amit rohadtul utálok az életben az ilyen típusú baromságokat írni. Esszé, mit gondolhatott a költő amikor a versét írta, és a tudósok pedig már rég tudják azt a dolgot amit a szakdologatba leírok. semmi értelme újra és újra leírni. Az más kérdés hogy én máshogy látom a dolgokat, de a lényegen nem változtat, MÁR van ilyen, hisz arról írok. Ami nincs, arról nem ír senki, csak az írók.
Most az a kérdés játszadozik bennem, hogy mitől költő a költő, és mitől író az író. Mert ennyi erővel a szomszéd is lehet költő, meg a mellette lévő szomszéd is. Nah ha ők írnak verset, azt nem fogja egy osztály olvasni, és feltenni a kérdést, hogy mire gondolhatott miközben írta, milyen lidérces álmok gyötörték, vagy miért örült annyira, vagy kibe volt szerelmes stb. Persze jó volt a régi íróknak a pr-juk azért jutottak el a tankönyvekig, hogy benne szerepelnek, aztán lehet, hogy nem is ér egyik vers se semmit. Ha másnak adok az jó, ha nem akkor is, mert ki tudtam magamból adni. Így működik. A termék teljesen mellékes.
Folytatni akarok már egy történetet mióta, de annyira félek, hogy véget ér. És utána meg keresnem kell más boldogság forrást. Nem akarom, hogy véget érjen. Olyan mintha kivégeznék valakit. És a történettel együtt élek, és ha nem lesz történet, nem leszek én?  Mi lesz ha a lány, akit ott leírtam nem is létezik, akit összegyúrtam olyanná akit szeretnék, hogy szeretne. Mi lesz, ha véget ér. Jelenteni fog másnak bármit is???  Leszarom, hogy jelent-e másnak valamit. Tudom, hogy nem így kell, de elsősorban magamat szórakoztatom végtelenül unott perceimbe. És ha jól megnézem elég jól el tudom ezzel szórakoztatni magam. Néha elképzelek egy szempárt, neki írok. Nem érdekel a neve, vagy ha már érdekel, akkor adok neki egyet, aztán beszélgetünk. Ő hajt, de közben nem mondd semmit, én meg írok neki. aztán egy következő nap egy másik. Néha van, hogy ugyannak írok, és őt már nem is képzelem el, mert hús vér ember. Aztán rettegek, hogy jó-e vagy nem. Mert a magányos lét véget ér, és útjára indul a szöveg. Bennem máshogy zajlik le, mint benned. Nem igaz???
Vagy éppenséggel ugyanúgy. Látod te is saját magadat, az én szövegemben. És van az az érzés, amitől furcsán érzed magad. Aztán tudod, hogy az emberek hasonló dolgokon mennek keresztül, mint te, vagy én. A főbb pontok meg vannak. Szerelem, Boldogság, Szomorúság, Fájdalom, Elveszettség, Magányosság, ennek ellentéte, stb.stb.
Jack A modern próza eszméje és módszere című, harminc fő szempontból álló listája : 
1.    " 1 Jegyzetfüzetekbe firkált titkok és vad gépelt oldalak, a saját élvezetedre
2 Lehetőleg sohase igyad le magad az otthonodon kívül 
Légy szerelmes a saját életedbe 
 4Amit érzel, megtalálja önmaga formáját 
 5    Legyél az elme szent őrültje
6     Elméd végéből írj, végtelenül, amiről csak akarsz.
20. Higgy az élet szent körvonalában
21. Küzdj, hogy lejegyezd az áramlást, ami sértetlenül létezik az elmében
22. Amikor megállsz, azért tedd, hogy jobban lásd a képet, ne azért, hogy a szavakon töprengj
23. Kövess nyomon minden napot, amit a pillanat magasztalt a reggeleden
24. Élményeid, nyelved és tudásod méltóságában nincs félelem vagy szégyen
25. Írj a világnak, hogy olvassa és lássa, milyen pontos képet festettél róla
26. A könyvfilm szavakból álló film, a vizuális amerikai forma
27. Dicsérd a Sivár embertelen Magányban lévő Szereplőt
28. Vad, fegyelmezetlen, tiszta, alulról betörő alkotás, minél őrültebb, annál jobb
29. Minden körülmények között zseni vagy
30. Evilági filmek Író-Rendezője, melyeket a Mennyország Támogat és Pénzel"
---
Eggyek vagyunk, mégis mások. Párnafoltos arccal belenézünk a tükörbe, nincs kedvünk mégis akarunk, mások lázadnak, én lázadok. Próbálok átlépni magamon, de még nem tudom, hogy akarom-e. Ma este meg akarom változtatni a dolgokat. Újra önmagam leszek, mint eme írás előtt. Igen az lesz.   (2011. MÁRCIUS 25., PÉNTEK)

2011. november 14., hétfő

(Újra)kezdők


Anya:  -Te is törvénytisztelő polgár akarsz lenni?
Fiú:   -Nem 
***
Lány : - Tőlem bármit kérdezhetsz.
Fiú  : - Bármit? Az ott mi?
Lány:  -Egy fa. És autók. És az ott egy épület, mint ez. És benne emberek, mint mi. Fele azt hiszi semmi nem fog bejönni, a másik fele hisz a varázslatban. Mintha háború zajlana közöttük.
Fiú:   -Honnan tudsz ilyen sokat az emberekről?
Lány:  -Meg kell tanulnod olvasni az arcokból. Néha nem fejez ki semmit.
Fiú:   -Semmit?
Lány:  -Jók abban, hogy mást mondanak és mást éreznek.
***
Lány:  -Nem ismersz, ez tetszik.
Fiú:   -Ez nem igaz.
Lány:  -Tényleg?
Fiú:   -Szőke a hajad, kb eddig ér. Rágyújtasz a nemdohyánzó szobában. Néha harapsz.
Lány:  -Te felhajtasz a járdára. Néha nagyon magányosnak tűnsz, mint aki most költözött ide.
Fiú:   -Látod egyáltalán nem ismersz.
***
Fiú:   -Más mint bármelyik lány akit eddig ismertem.Néha belesétál az életedbe valaki. Nagyon feltűnő és belezúgsz.
Kutya: -Már házasok vagytok?
Fiú:   -Nem, ez nem így megy. Más lépések is vannak. Bonyolult.
Kutya: -Remélem tartós lesz.
Fiú:   -Én is.
(Beginners c. filmből.)

2011. november 3., csütörtök

Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony... Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam... menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni./ Alessandro Baricco

2011. október 30., vasárnap

hm...

Egyelőre nem jó a laptopom, nem kis beavatkozásról lesz szó, lehet újat kell venni. Pénzem sincs...És most ideges vagyok ,mert a dogámat is kell írnom, plusz a 365 napos projektem is lehet, hogy zátonyra fut, mert képet még csak csak csinálok, de szerkeszteni nem tudom. :( 
Ez most nagyon kellett!!!
Persze szeretnék egy apple macbook pro -t, de hát... és persze most le van árazva az edigitálon ott 328e Ft. :( Még róla álmodozni is bűn!!! 
Kb. ez van most.... 
meg ez                                                  :'(


Eléggé megviselt,hogy nincs gépem, és egyszerűen kész vagyok. Most nincs értelmes bejegyzés...olvassatok tavalyi bejegyzéseket, vagy az előttieket...ez van sajnálom. 


365 projekt itt elérhető : http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni/

"Korábban sokszor kérdeztem édesanyámtól: hol késik a mi boldogságunk? És így felelt: ott jön, nézd csak! és karjával az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam; hogy jön, de soha meg nem érkezett: mindig csak jött." Tihanyi Márk 

2011. október 28., péntek

Csodák nincsenek!

egy hamiskás francia dalra búcsúztassuk el a laptopom. Kapcsoljátok le a szobában a lámpákat, ha világos van húzzátok be a függönyöket. Csukjátok be a szemeiteket, és táncoljatok a szobaközepén erre a dalra. És emlékezzetek, hogy kipurcant...
http://www.youtube.com/watch?v=TFJiZZThdcQ&feature=related

most jelenleg nincs gépem, te jó ég. :(

umpapPa, umpapPa...umpapPa :'(   

2011. október 26., szerda

***Tes yeux me plaisent!


Egy közeli könyvtárban ülök. Az ablakjain bezúdúl az ég szürke és tompa fénye. Idejövet beázott a cipőm, pedig kocsival jöttem. Dolgozatot írok, azért jöttem, csak még fel kellene ébredni. Reggel megittam a szokásos kávémat kint az udvaron, vagyis jobban mondva a kert végében. Onnan lehet látni a közeli mezőket, és mögötte az erdőt. Most a mezőkön szarvasmarha csorda legel, már hétvége óta. Behallatszik éjjelente a bőgésük. A tegnapi zenét hallgatom most újra és újra amit az előző bejegyzésben raktam be. Nincs olyan jó hangja, de őt nem is ezért szeretem. A szépsége teljesen hatalmába kerített. Itt a könyvek között elfog az olvashatnék, persze elég keveset olvastam eddig. Hülyébbnek is érzem magam, mint vagyok. Egy könyv, egy ember. Írok esti, éjjeli, hajnali munkájuk. Az életcél, vagy nevezem tehetségnek amely sikeresen felszínre tört. Ajándék Istentől. Azért valahogy megint ideírtam, hogy Isten. De miért???
            A régi könyvek besárgulnak és különlegesebb az illatuk, mint az újaknak. Amúgy is az újakat fel lehet hamar ismerni. Most, hogy írnom kell a dolgozatot, amellett, hogy teljes görcsben vagyok egésznap, ha írom, ha nem…olvasnék könyveket, jobban érdekelnek a Tv műsorok, jobban beszélgetnék emberekkel, inkább elmegyek és kitalálok valami haszontalant. Például elcseszek egy egész délutánt, mert Fotókör van este 8-kor. Aztán a Fotókörön nincs semmi hasznos, kb. 30 perc sincs, mert nem jött el a fél csapat, meg alap dolgokat magyaráztak, amiket már tud az ember. Így elszaladt egy nap, ami lelkiismeret furdalást okoz, hogy nem fogok végezni, de ha írom, meg felteszem a kérdést, hogy ez most jó lesz nekik??? Most jó lesz???  
            Meg tudnék inni még egy kávét. Egy órája ittam, de szinte semmi hatása. A mai motiváció, az, hogy este meccs lesz. És a meccsnapok pirosbetűs ünnepek. Nézni fogom, remélem tudom is majd nézni. Csak lenne már este 21 óra.

Gondolok rá, mert  : ‎***Tes yeux me plaisent!

2011. október 20., csütörtök

(Egy magánjellegű fecsegés) valahányadik (7)


Három nap kellett ahhoz, hogy a diófáról az összes levél lehulljon. Aztán a három nap délutánjain gereblyéztem össze őket, hogy ha eddig együtt voltak, akkor most is együtt legyenek. Tavalyelőtt olvastam Coelho-ról írt könyvben, hogy mennyit harcolt azzal a gondolattal, hogy „van-e Isten”. Ő brazil, ők vallásosak. De mégis mindennap megkérdezi, hogy hisz-e. Hisz-e egyáltalán valamiben. Ekkor kicsit furcsálltam, mert én hiszem, hogy van. Egy éve ilyenkor meg már magam is feltettem a kérdést. Hiszek-e?? Van-e??? Ha van, miért hagyják az őrangyalommal együtt, hogy ez legyen a helyzet, mint most??? Mit akarnak ezzel a helyzettel bizonyítani??? Sokan mondogatják, hogy mindenki annyit kap, amennyit elbír. Ez egy nagy hülyeség. Ezt csak azért mondogatják egymásnak az emberek, hogy tényleg kibírják. Sőt azt se értem, hogy ha látják ezt a helyzetet, mármint az Isten, és mindenkinek a saját őrangyala, hogy a boldogság és a szomorúság=bánat, miért ilyen aránytalan??? Minden rossz után jön a jó??? Ahogy gereblyéztem össze a faleveleket délutánonként, azon a három délutánon…ezen morfondíroztam. Lehet, hogy a rossz után sincs jó??? Nekem ne mondja senki ezt. Hogy majd… és erre meg azt ne mondják, hogy milyen mohó akarok lenni. Tudnék mesélni, csak elvinné a hideg őszi szél. És már elfáradtam. Nem szeretnék sem az eddigi múlton rágódni. Igen, nehéz feldolgozni, és sajnos mindennap eszembe jut. Nem szeretnék a volt szerelmekre gondolni, hogy ők mit csinálnak most. Szerelmes akarok lenni, mindig erről írok, de valahogy nem jön össze.  Valahogy én ilyeneken gondolkozom, hogy van-e Isten, és miért súlyt ennyire, és lehet, hogy nem is létezik. Meg a folyamatos „mire való vagy” költői kérdés elviselhetetlensége. Próbálok átlépni, inkább átugorni magamon.
azt kértem a Szűzanyától, hogy vezessen a szeretetével, és segítsen meglátnom a jeleket, amelyek visszavezetnek önmagamhoz. Tudom, hogy benne vagyok a körülöttem lévőkben, ők pedig bennem vannak. Együtt írjuk az Élet Könyvét, találkozásainkat a sors határozza meg, kezünket pedig az a hit fűzi össze, hogy tehetünk valamit ezért a világért.
Mindenki hozzájárulhat egy szóval, egy mondattal, egy képpel, és a végén minden értelmet nyer: az egyik boldogsága mindenki öröme.
Mindig ugyanazokat a kérdéseket tesszük föl. Mindig alázatra van szükségünk, hogy elfogadjuk, hogy a szívünk érti, miért vagyunk itt. Igen, nehéz beszélgetni a szívünkkel, de kell-e egyáltalán? Elég, ha bízunk, követjük a jeleket, éljük a Személyes Történetünket, és előbb vagy utóbb rájövünk, hogy részei vagyunk valaminek, még ha nem is fogjuk föl ésszel.


zene:http://www.youtube.com/watch?v=EFPT-JhTbFM&feature=related

2011. október 17., hétfő

a hajnal utolsó negyede



Néha úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Néha csak szeretjük egymás, mert szeretnünk kell. Néha csak a nagy magányban sétálunk. Megállunk a nagy diófa alatt, csodálkozón boldogan. Néha pedig azért állunk meg, mert boldogtalanok vagyunk. Küzdünk a szerelmünk ellen [ha van... (nincs)]
***
A diófáról hullnak a levelek a hétfői hideg reggelen. A szem sokallja a fényt, a hidegtől pedig rázkódni kezd a fél éber test. Agyműködés jelzi, hogy ez csak egy hétfő és élünk. Aztán azon gondolkozunk, hogy mi lesz 1 óra múlva? Mi lesz 12.30-kor? Mikor kell ott lennem a találkozón, hogy odaérjek időben? Mikor jön a következő BKV? Miért nem szívhatok el a megállóba egy cigit? Reggeli fogmosáskor bele se nézek a tükörbe, mert nyitva sincs a szemem. A konyhai rádióból orgonaszó hallatszik, a kávé mindjárt kész. A fényt, már kezdi megszokni a szem, a kávétól normál ütemben dolgozik a szív. Készen állunk a mai napra? Mi vár ránk? Mivel kell megküzdenünk?
***
Bekapcsolom a számítógépet, a forró kávét kortyolgatom, amíg betölt a gép. Majd az íróasztalon keresgélek. Látom a fiókomban egy Párizsról, Rómáról készült képet. Milyenek lehetnek ott a hajnalok? Finomabb a kávé?? Lágyabbak és szebbek a reggeli fények? Az ősz ott sűrű tejkaramell illatú? A hideg csontig karcolja magát? Mégse érezzük? Ott semmit nem érzünk? Csak azt, hogy mások vagyunk, erre vágyunk, ott lenni!? Másnak lenni? Az ismeretlen kávézókba beülni délutánonként, olvasni, ismeretlenül másnak lenni. A város beindult, hallani az autók, buszok repülők hangját. A háztetők kéményeiből ömlik ki a füst. Megteltek a buszmegállók, a járdák. A padok még a reggeli harmat cseppjei tartják magukon. Elkezdődött! Készen állunk? Úgy sem tudja senki…

Aztán hirtelen minden értelmet nyer...










***

2011. október 12., szerda

fény és csend tölti be

Az idő eléggé skandináv hangulatú. Szép sárga, piros, zöld, narancssárga leveleket fúj a hideg szél. A szürke felhők terítették be az eget. Végre itt az ősz. Alig vártam, hogy ideérjen és fázzak. A szakdolgozatommal bajlódok. Ott nem tudok írni, semmit. Már hetek óta ugyanazon az oldalon vagyok. Anyagot keresek, de mégis miről??? Sosem fog elkészülni, félek, görcsölök. A blogomból bár vagy 25 szakdolgozat elkészült volna, ha csak a karakterek számát nézzük. Azt hiszem, hogy a szakdolgozatban írásban is tehetségtelen vagyok.
Kimegyek levegőzni a vasútállomáshoz. Felülök a korlátra, mindig ugyanoda szoktam. A bringámat is ugyanarra a helyre rakom, amire szoktam, ez már valami megszokás. Nézelődök, kezdek fázni az Északi széltől. Rágyújtok. Aztán a telefonhoz nyúlok. Nem hívott senki, nincs üzenetem se emailem. Nincs semmi, csak én a hideg és az izzó cigi.
Aztán délután további részében sem halad a kurzor jel a szakdolgozat című word dokumentumban.
A postás már hat hete nem hozza az Ikeás katalógusomat, pedig most úgy örülnék neki. Legalább kiválaszthatnám, hogy mit szeretnék, mintha csak ilyen könnyű lenne…
Aztán estét egy nagyvárosban töltöttem. Zavart az utcalámpák erős fénye. Olyan csend volt, hallgattam. Az utcákat csak a fény és a csend töltötte be. Üres vagyok, ez annyira egy közhely, de mást mit mondhatnék, ha az vagyok??? 

2011. október 10., hétfő

Írj valamit magadról.



én=egyedülálló=kétéve=boldogtalan= 

2011. október 7., péntek

big sky, man



Esik az eső. Az ablakon a friss esőcseppek kapaszkodnak. Tíz fok van, három pulóvert veszek, kabát, sapka. Kilépek a falu végébe. Jól vagyok. Végre hideg van. A bringám kormányára fagy a kezem, nem is érzem. Ilyenkor mindenki behúzódik. Esőben az emberek csak akkor lépnek ki a házból, ha valami igen-igen fontos dolguk akad. ( Ellentétben velem.) Sok ember megázik, az esernyők a széltől megtörnek, sok-sok cipő beázik, és vagy fél napot a nedves zokniban tocsogunk, alig várjuk, hogy levehessük. Különösen szeretem ezeket a napokat, persze csak akkor, ha nem ázik be a cipőm. Megtaláltam a motivációmat, bár elég gyerekes, de hát az álmok már csak ilyenek. Este kimozdulok remélhetőleg. Már rám fér. Ilyenkor mindig félek, hogy a másik lemondja a találkozót. (Még 5 és fél óra.)


***

Úgy ennék most egy kürtöskalácsot, fahéjasat.


Talking in the window as the light fades
I heard my voice break just for a moment
Talking by the window as the light fades
I felt the floor change into an ocean
We'll never leave here, never
Let's stay in here forever
And when the streets are quiet
We'll walk out in the silence
We'll never leave here never
Let's stay in here for ever
And when the streets are quiet

2011. október 4., kedd

modus vivendi

„ - Azt hiszem túl sok első látásra szerelmes filmet láttam. Mi a véleményed a szerelemről első látásra? Mit gondolsz, első látásra bele lehet szeretni valakibe? Úgy éreztem, hogy ismerem, érted? Érezted ezt valaha?
-Úgy érzed, mintha már láttad volna, mintha örökké ismerted volna.
-Pontosan.
-Ez csak egy érzés. Valójában nem ismered.
-igen, valószínű nem ismerem, mégis úgy éreztem, hogy ismerem…
-Ha megpróbálsz úgy gondolkodni, mint egy nő, meg fogsz őrülni ezektől a gondolatoktól!
-Azt hiszed, túl sokat gondolkodom?
-Igen, nagyon sokat! ”
„Nincs semmi, amit szeretnél csinálni??? Nem éreztél soha csalódottságot?”
Szóval, néztem egy filmet. Minden éjjel nézek egy filmet, most ez lett a hobbim, csak, hogy hívjam valahogyan. Különösen szeretem az olasz, francia filmeket, meg azokat a csöpögős amerikai filmeket, amelyek New York-ban játszódnak. Amikor a színész legyen nő, vagy férfi, lesétál a két  fekete kovácsoltvas lépcsőkorlát között, a ház előtt már várja a sárga cab, a fákról hullanak az őszi falevelek, és mindenki olyan vidám…például ott van az Ősz New Yorkba, azt szeretem, ott is van egy ilyen jelenet, de minden jobb amerikai filmben.  Régen mindig úgy képzeltem el magamat, mint aki tartozik valahova, és van egy szép bőr aktatáskája, menő bringám , és megyek dolgozni. Nah itt akadok el mindig… Mi akarok lenni??? Irigylem azokat akik 22 évesen tudják, hogy mik akarnak lenni. Tegyük fel, fodrász akarok lenni, mert az egyszerű út lenne. Aztán tegnap sokat gondolkodtam, és végül rájöttem, hogy az emberek 95%-a nem azt csinálja amit szeretne. A maradék 5% a lottó szelvények nyertesei. Minket nem szeret ennyire Isten, hogy az 5%-ba kerüljünk. Sőt szerintem senki nem is ismeri ezt az 5%-ot, csak beszélnek róla. Lehet, hogy nem is léteznek csak azoknak az embereknek az agyában, akik a 95%-hoz tartoznak.  „Persze van Isten, az én Istenem Bach, és az én Istenem legalább nem kitalált Isten.”
Ha valaki más párnáját használjuk éjjel elalváskor, az ő álmát fogjuk álmodni? Legközelebb tükörbe nézek.
  

2011. szeptember 30., péntek

(Egy magánjellegű fecsegés) VI.



Az íróasztalomnál ülök, álmos vagyok, ébren álmodozom. Nemrég pont egy péntek estén eldöntöttük B.-vel, hogy elmegyünk valahova autóval, valahova messze, ahol tenger is van. Menjünk Olaszországba. Menjünk, de melyik városba?? Igazából az volt az ötlet, hogy Olaszországba menjünk, a legelső város a térképen Udine. Ami 460 km. Az nem sok végül is. Szóval majd egyszer Udine-be megyünk, igen péntek este, persze ez egy másik péntek este lesz, nem a mai. Sajnos nem a mai péntek este.

Tegnap a könyvtárból kikölcsönöztem ugyanazt a könyvet, amit tavaly ilyenkor olvastam. A címe „Három nő a diófa alatt”. Ez egy vékonyka könyv 81 oldalas; Václav Pankovcin szlovák ember írta, akiről akkor nem tudtam semmit. Nem tudom, minek olvasom el másodszor is. De mindegy is, megyek a diófánk alá és olvasok a napsütésben. Délután bringázni is akarok, a hét elején megszereltem, most már nem annyira életveszélyes, mint korábban, de még ígyis az. 

2011. szeptember 26., hétfő

K. és én


K. és én

A tavasz kezdte kibontani a fák leveleit. Én pedig el voltam a szokásos tavaszi fáradtságba burkolva, egyedül és magányosan. Aztán jött K. Mondanom se kell, minden más lett. Első pillantásra szerelem, meg minden. Először egy kis közértbe találkoztunk. Olyan szép volt az arca. Másra nem is emlékszem, csak, hogy nagy sálat viselt, kékes-fekete színűt. Libabőrös lettem tőle, mikor belépett a boltba. Akkor már tudtam, hogy ez a valaki több mint más számomra. K. lapockáig érő barna hajú és szemű szép ajakkal megáldott lány. Este tizennyolcórahuszonhatkor kezdődött minden. Ő nem tudtam még, én már igen.  Aztán a sors úgy hozta, hogy pár napra rá együtt sétáltunk a hidegben. Elmesélte a szörnyű napját, én meg nem igazán tudtam mit válaszolni, hisz az írás egy elég magányos műfaj. Vagy tudok valamit írni, vagy nem. És persze amit írok, mégsem mesélhetem el, mert az eléggé unalmas. Azon gondolkoztam, hogy a képzelet nagy erő bennem, és mondok valamit, ami elég hihetetlen, de mégis igaznak tűnhet. Aztán erre volt két másodpercem, de nem jutott semmi szenzációs az eszembe, így maradt az, hogy suliba voltam… mert végzős vagyok egy főiskolán, de több időt töltök a művészkávézóba, mint órákon.   
A kávézóba is csak azért megyek, mert figyeltem az embereket, akik egy idő után megismertek. Mindenki a szokásos helyére szeretetett ülni. Megvoltak a napok, hogy hétfőn az öreg hölgy jön, kedden a fiatal végzős középiskolások, szerdán Bogár úr, csütörtökön a festőművész. Pénteken, általában ha tehettem már a városban se voltam. Nem vesztegettem az időmet. Ki vidékre, friss levegő, utazás, új emberek, ha nem is megismerése, de új történet fabrikálása az agyamban, amely ha beindított, az előkészített füzetembe irkáltam gondolatokat, hogy este, a barna fa asztalomon leírjam őket, magányban és csendben az Ikeás lámpám fénye alatt. Egy kis vörös borral, mint a nagyok, jegyzetek tömkelegeivel, hogy összehozzam az eddigi legjobb történetet. Visszatérve az emberekre a kávézóból, mert fontos, hogy milyen történetet találtam ki nekik. A hétfői öreg hölgy, mindig tizenegy és dél között jött. Haja mindig tökéletes volt, valószínűleg a fodrásztól jöhetett. Leült a kávézó legnagyobb ablaka előtt. Rágyújtott, megivott egy sört, egy cappuccino-t, néha-néha egy kis konyakot s közben pedig bámulta a galambokat a főtér háztetőin. Hamar el szokott menni, mert senkivel nem beszél. Vele hasonlítunk. Olyan magányos típus. 
Aztán kedden a végzős középiskolás lányok. Általában négyen szoktak jönni. Megisznak egy lányos kávét, trécselnek, rágyújtanak a legmárkásabb női cigarettára. A füstöt erotikusan a jobb irányba fúják a levegőbe, majd körbenéznek, hogy valaki figyeli-e őket. Hirtelen felvihognak, mosolyognak. Talán az élet súlya még nem bontotta meg lelküket és a szárnyukat nem szabdalta le. Volt egy szőke közöttük, amelyik elég csinos volt és tetszett is, de minek szedjek fel egy újgazdag fiatal fruskát???
Szerdán jött Bogár úr! Ő egy kis mogorva öregember volt, de a pincérnőkkel, akik a húszas harmincas éveikben jártak, mindig fel tudták vidítani. Lehet a látvány, vagy akármi. Elszívta a szivarját, elolvasta a friss La repubblica napilapot, szemüvegét előtte gondosan megtisztította. Bogár úr az asztalra mindig kitette a slusszkulcsát, és egy Volkswagen embléma virított a kulccsomó végén. Persze ebből még nem lehet tudni, hogy milyen kocsija van az öreg Bogár úrnak, de amikor egy szerdai napon sétáltam a külváros elhagyatott részén láttam őt, ahogy egy fekete VW Bogárba ül bele. Így elneveztem Bogár úrnak. Valószínűleg egyedül él, a fiai pedig Milánóban, vagy valahol messze élnek, őt ritkán látogatják. Nehezen találja fel magát Bogár úr ezért olyan morcos mindig. De mikor meglátja Ester-t, mindig elmosolyodik.  Ester az egyik pincérnő és gyönyörű. Talán ez a nap csúcspontja. Csütörtökön pedig a festőművész jön. Őt azért hívom így, mert mindig színes festékpöttyökkel van tele a kézfeje. A ruházatán látni, hogy mennyire bohókás. Színes bő vászonruhákba jár. Manós kinézete, bő ruhája olyanná teszi, mint a mesékből egy törpe, igaz ezt a mérete ingen csak megcáfolja, mert egy fej híján két méter. Talán óriás törpe még lehetne... Általában sok emberrel veszi körül magát, néha viszont egészen magányosan a laptopja mögött keres valami új ötletet az interneten. Kávét iszik, és zöld Marlboro-t szív. Egyszer-kétszer beszélgethettünk volna. Én azt mondtam volna, hogy munkanélküli író- fotós vagyok. De igazából saját magam dönteném el, hogy mivel kezdjem… mert mitől is író egy író??? Vagy mitől fotós valaki??? Mitől jó??? És a munkanélküli pedig most adott, már egy éve, (persze ott a suli...) Szóval munkanélküli író-fotós mondtam volna, de nem. 
     Visszakanyarodva K-hoz és az első találkozásra, amelyben elmesélte a szörnyű napját, és én amikor nem tudtam semmi értékelhetően szenzációsat mondani, amitől beindul, amitől egyáltalán érdekesnek tűnhetek.  Azt mondtam, hogy  írok néha egy Online Magazinnak, de nem fizetnek sokat,  amire egy „Aha, biztos érdekes” válasz jött. [Nem akartam mondani, hogy ha egy hétig kihúzom belőle akkor egészen szép…]. Amit mondott lefordítottam magamban, hogy nincs elszállva tőlem.  Aztán még sétáltunk a márciusi hidegben, a kék égen a szürke szél futta bárányfelhők váltották egymást. A leheletem is látszódott. Aztán fél óra múlva, mondta, hogy ő megy, mert igen fáradt. Holnap találkozzunk, és akkor többet tudunk beszélgetni, eközben elmosolyodott. Ez volt az a jel, ami jól esett, mert érdeklődik irántam, van benne egy kis játék. Elkísérem haza, megölelem, puszi. Aztán ahogy a lépcsőn lépdel felfelé a haja lebeg, én meg mondtam magamba, hogy bár csak lenne már holnap, de biztos, nem fogsz szeretni és utoljára láttalak…
Rágyújtottam egy cigire, mert már nagyon kellett. Közel volt a városközpont a főtér és a kávézó, igaz kávézni már nem volt kedvem, csak leülni a téren a fa alatt egy padra, és nézni az embereket, s főként a galambokat, hogy milyen szabadok.
Egyedül voltam. Kezdtem unatkozni. Hazamegyek, írok -  motyogtam magamban. Megírom a legjobb írásomat, így ülök asztalhoz minden este, persze azon az estén semmit nem tudtam. Fél órába telt kigondolni, hogy mit írjak K-nak. Aztán csak egy „Szép álmokat” SMS üzenet volt a legegyszerűbb… Elég kreatív. Válasz nem jött. Hiába vártam hajnali négyig. Éjjeli egy órakor még kávét ittam a teraszon, és néztem a szemközti panelház ablakaiból felvillanó TV fényeket a néhány ablakból, ahonnan lüktetve sugárzott a villódzó kékes fény. A kávétól gyorsabban fogok álmodni…nevettem el magam. A kanapén ébredtem, arcomba sütött a nap, de csak a két sötétítő függöny közötti részen.
Reggel vagy ahány óra volt, főztem egy kávét a teraszon elkezdtem szürcsölni, rágyújtottam egy cigire. A hajam össze- visszaállhat, de nem érdekelt. Az ötödik emeletre már az emberek nem néznek fel. Ez az utolsó emelet. Tizenegyóra…délre beérhetek még a Művészettöri IV. órára. Három órakor meg K-val találkozom, de még nem is tudom hol… Most én írjak rá egy sms-t, hogy mikor és hol??? Eltelt fél óra, és jött egy sms-t tőle. Mégse háromkor találkozunk, mert dolga akadt, hanem hatkor. Nem szeretem, hogy ha változtatnak az időpontokon, mert már felkészültem a találkozásra. Válaszoltam : ok és hozzátettem, hogy a bolt előtt. Ahol volt a kiindulási pont, de persze ezt ő nem is tudja szerintem. Közben az órára nem is tudok figyelni. Rajzolgatok a füzetembe. Legszívesebben kimennék elszívni egy cigit, és sétálni, vagy beülni a kávéházba, mert itt van a sulitól egy saroknyira, de még huszonnégyperc. Gondolatokat írok, gondolatsorokat. Igaz úgyse fogok velük mit kezdeni, de nem hagyom elengedni őket. Maradjanak csak szépen. Az óra után a kávéházba mentem, ott voltam K-val való találkozásomig. Leültem a kávézó nagy ablakához és néztem a galambokat, miközben újabb kávét ittam, és rágyújtottam. A szemközti ház teraszán a leanderek már kezdtek éltre kelni a napfénytől. Az emberek napszemüvegeik mögé bújtak, kabátok kigombolva. A napon kellemes az idő, viszont az árnyékba, még mindig hideg. Lassan hat óra. Ma sem csináltam semmit.
     K.-val a bolt előtt találkoztunk újra. Megint elég fáradt volt. Átsétáltunk a két betonház közötti kavicsos térre a nagy hársfa alatt volt egy piros pad. Leült a tetejére, beszélgettünk a napjáról és rólunk. A szemébe néztem s még jobban felfedeztem azt a szépséget, amelyet eddig is észrevettem, de most el tudtam időzni a résztelekben. A szépségpöttyök még mindig szemtelenül szebbé tették. Sminkje még jobban kiemeli szemeit. A gyönyörű szempillák a mosoly, amely arcán úgy tündököl, mint a világon semmi más. A puszta gondolat is rettenetes, hogy nem fog szeretni. A nap már lenyugvóra járt, a város kezdett megnyugodni. Vajon mit gondolhat most rólam? Elég jó vagyok?? Megfordul ugyanez a kérdés a fejében?
Aztán mondta, hogy ez egy rossz időszak, és hogy egyedül e g y e d ü l akar lenni, de viszont kezd megkedvelni. Láttam, ahogy eltávolodunk egymástól. A léptei határozatlanok voltak, lehet nem is akart mozdulni, de a távolság mégis nőtt. Felajánlottam, hogy jöjjön fel hozzám, igyunk meg egy teát, sok cukorral és ekkor a távolság kezdett csökkenni. A szobámba volt egy fekete pianino. Elkezdett játszani, majd a  sírásból nevetés lett, a nevetésből pedig csók. Háromóramúlva, megint bejelenti, hogy megy. Hazakísérem, mint tegnap. Most már nem mosolyog. Nem tud semmit. Otthon éreztem az illatát a párnámon és mindenhol ő volt. Pár óra múlva felhív, beszélgetünk kilencpercet. Holnap találkozhatnánk mondta ott a kávéházban amiről sokat meséltél és az emberekről. Mostantól együtt nézzük az embereket, a galambokat. Ő elolvassa amit én írok, én meghallgatom őt ahogyan zongorázik. A történet innentől kezdve saját magát írja.